2020. május 3., vasárnap

Súlytalanság

Azt mondják, a munka nem formál szép testet, Fuszterin Bendegúz fáradtan lépett ki a hivatal ajtaján, úgy érezte, összesen kettő darab agysejtje maradt, egy azért, hogy hazataláljon, a másik pedig azon okból, útközben ne pisiljen be; vadul kavargó, vörösbe hajló, narancsszínű felhők kergetőztek az égbolton, a meteorológia nem jósolt esőt, cigánygyerekek sem potyogtak az égből, csak fújt a szél, keletről, jeges lehelettel, beleborzongott az ember.
Fázósan húzta össze magán a zakót, türelmetlenül ácsorgott, de a villamos még váratott magára. Egy hegedű állt mellé, halkan szipogott, de nem nézett rá.
– Valami baj van? Segíthetek? – kérdezte Fuszterin bátortalanul.
– Félek – felelte a hegedű, s még inkább szipogott.
– De mitől fél?
– Attól, hogy hamarosan csak indulókat kell játszanom. Idióta, tehetségtelen zeneszerzők szörnyű dallamait.
– Miből gondolja ezt?
– Érzem. Benne van a levegőben, görcsösen megfeszülnek húrjaim, elhangolódom, pedig engem megöl a hamisság.
A hegedű szomorúan lépett fel a csikorgó kerekekkel fékező villamosra; Fuszterin úgy döntött, jólesne sétálni, mély lélegzetet vett, hátha ő is érezne valamit a levegőben, de csak a kipufogógáz csavarta orrát.
A négyemeletes múlt századi ház előtti parkban leült egy padra, még nem akart felmenni az üres lakásba, ahol senki sem várta, csak a fehér falak, a hűtőszekrény zúgása, a dobozokba csomagolt, cukorspárgával gondosan átkötözött emlékei, melyek minden este kiszöktek, lármáztak, énekeltek, néha még a szomszédok is átdörömböltek a falon. Fuszterin olyankor elszégyellte magát, arra gondolt, jobb lenne kiugrania az ablakon, a negyedik emeletről zuhanás igézete tartós megoldást ígért az idő szemtelen múlására, ám a gondolattól is kiverte a veríték, be kellett látnia, nem elég, hogy élni gyáva – gyáva beleszagolni a levegőbe, egy női hajzuhatagba, a szabadságba –, a haláltól is retteg.
Camus Közönye ott feküdt a combján, de ki sem nyitotta a könyvet, minden meg nem fogalmazott vágya olyan volt, mint a pestis, emésztette testét, lelkét, míg egyszer majd a kór végleg ledönti lábáról, cinikusan vigyorogva, beleröhögve a képébe; íztelenné vált lassan kedvenc babgulyása, töltött káposztája, kapros-túrós lepénye.
Egy kislány sétált oda hozzá, nem lehetett több háromévesnél, nem szólt semmit, csak nézett rá elkerekedett szemekkel, halvány mosoly settenkedett a szája szögletében, egy kék luftballont tartott kezében, az volt ráírva citromsárga betűkkel: Repülj! Még ma, mert lehet, hogy holnap már nem tudsz repülni sem! A kislány odanyomta az orra alá, integetett, aztán gyorsan elszaladt.
Fuszterin nem tudta mire vélni, szemével vadul kereste a szülőket, nehogy az legyen, hogy a gyerektől elrabolta a luftballont, utána majd magyarázkodhat, de nem látott már sem kislányt, sem közelben sétálgató felnőttet, tartotta kezében a vékony zsinórt, tanácstalanul ücsörgött. Aztán a luftballon emelkedni kezdett, pedig még szellő sem libbent a környéken, egyre magasabbra, a férfi nem értette, mi történik, már feje fölé nyújtotta karját, a luftballon még mindig emelkedett; azt vette észre, a lába már nem éri a földet, mintha csak a súlytalanság állapotában lebegne, könnyűnek érezte magát, először csak mosolygott, majd hangosan nevetett, végül már hahotázott, ahogy a torkán kifért, tele szájjal, tiszta szívvel; életében először.


Kép: Incze Mózes

2 megjegyzés:

Márta Hatos - Vox_humana írta...

Nem sűrűn érzem azt novellák olvasása közben, hogy értékes és élvezhető írás az első betűtől a befejezésig, de a te novelláid többsége kivétel ez alól.
Már a cím nagyon találó, a novella - rövidsége ellenére is - beszédes.
Láttatod a kisember minden lelki nyomorát, s azt a pillanatnyi "felemelkedést" ami nélkül meghalna a lélek.
A mellékelt képet nem igazán tudtam társítani a mondanivalóhoz, de a hiba bizonyára bennem van...
Vox

Egervári József írta...

Kedves Márti!

Köszönöm! Kisember, nagy ember, mind ugyanarról a tőről fakad, csak nem egyformán működnek. Az eszük, a lelkük, a szívük sem. Ennek okára még nem jöttem rá, pedig jobb lenne, ha mindenki emelkedhetne!
A kép csak utalás, álom és valóság határán lebeg.
Joc