Lépcsőházi anziksz

Álltam az utcasarkon, lógattam az orromat, le, egészen le, a földig, pontosabban szólva a repedezett, szürke járdáig, mert elhagytak, mielőtt megtaláltak volna, csalárdul, hitegetve, pedig minden olyan jónak tűnt. Addig azt sem tudtam, mi az a szerelem, Kócsaginé a harmadikról egyszer fejtegette nekem a lépcsőházban, a lépcsőfordulóban, felkészítendő engem a nagybetűs életre, mert mint mondta, a férfi dolga megbecsülni az asszonyt, és ha az asszony szeme csillog, akkor már nem lehet baj.

Persze, azt nem árulta el, hogy az asszony szemének mitől is kell csillogni, ugyanis Garcsáné Izabella épp végigpofozta az emeleteken tizenhét éves lányát, Garcsa Hajnalkát; hagytad magad megbaszni, te kis ribanc!, üvöltötte, csak úgy csattogott lánya arcán hájas, gyűrűkkel teletűzdelt keze; apád tűzifát fog belőled csinálni, hörgött saját nyálában fuldokolva, mert erkölcsössége nem engedte lenyelni a békát, hogy hamarosan szájára fogja venni őket a ház, amint egyre gömbölyűbb lesz a lánya. A lány ezzel nem értett egyet, vagy unta már a pofonokat, egészen vöröslött csinos pofikája, földhöz vágta a bevásárlókosarat, gurultak mindenfelé a krumplik, banánok, almák, a kenyér, a két üveg sör hangos csattanással tört apró darabokra, a folyosó kopott járólapjain futott végig az aranybarna sör, tetején a fodrozódó, dagadó sörhabbal. Én pedig boldog leszek, és megszülöm ezt a gyereket, ha tetszik nektek, ha nem, sivíkolta, ha szerettek, akkor elfogadjátok ezt, ha nem, akkor engem többé nem láttok, toppantott dühösen a lábával. Na, de mit szólnak majd az emberek?, kerekedett el anyja szeme.

Én is úgy gondoltam, a boldogságnak semmi köze ahhoz, hogy mit szólnak az emberek, az ember akarja, vagy nem akarja, ez itt a kérdés, a többi csak mellébeszélés; Suvikai bácsi mondott ilyeneket a földszintről, aki állítólag tanár volt, még az előző évezredben, csak valamiért elfelejtette elvinni a halál, vagy őt is megdumálta, mert azt el kellett ismernem, Suvikai bácsi okos ember volt, hiába nézett ki legalább százévesnek, az esze úgy vágott, mint a borotva.

Egyszer engem is kimentett apám kezei közül, aki a folyosón kergetett, mert nem voltam hajlandó imádkozni, Béderes atya üzent neki, hogy legalább két hónapja nem voltam templomban, és akkoriban tűnt el a perselypénz is, és azt is üzente, gyanakszik, a tények nagyon súlyos összejátszása alapján, melyek az én irányomba mutatnak. Persze, én mindent tagadtam, imádkozni sem voltam hajlandó, hiszen láttam, hogy Béderes atya szedte ki a perselyből a pénzt, és odaadta Rozinak, a takarítónőnek, de azt is láttam, hogy benyúlt a szoknyája alá, a Rozi pedig nem tiltakozott, sőt, meg is csókolta az atyát. Na, ilyen a szerelem, nem ismer határokat, nincs előtte akadály; elmondtam volna Garcsánénak, de a gutaütés kerülgette, amikor lánya leviharzott a lépcsőn.

Szóval, ott tartottam, hogy lógattam az orrom Johanna miatt; az első emeleten laktak, az apja politikusként tengődött (ezt is Suvikai bácsi mondta némi iróniával hangjában), szemben Göcsör bíró lakásával, aki nagyon emelkedett szellemű, nagyon kövér ember volt. Egyszer kihallgattam beszélgetésüket, meglestem őket a lépcsőfordulóból, és nem tetszett, amit láttam. Tudja, Justitia szeme be van kötve, közölte szigorúan Göcsör bíró, Johanna apja, aki önkormányzati képviselő és egy építőipari cég vezetője volt, két köteg húszezrest nyomott a bíró kezébe; akkor maradjon is szemén a kendő, jelentette ki határozottan, és köszönés nélkül indult lakásuk ajtaja felé.

A tisztesség látszata a szegények malasztja, mondta egyszer apám, mintha ő ezt olyan nagyon komolyan vette volna, szegények voltunk, nem éheztünk, de azon kívül nem is történt más, se egy nyaralás, se egy kirándulás, se egy koncert vagy színházi előadás, apám dédelgette a malasztot, és úgy hitte, az megvédi mindentől. Sokáig megvédte, valóban, a tisztesség látszata, a látszat tisztessége talán fontos, de ennek sincs sok köze a boldogsághoz, apámat a hetes busztól nem védte meg, a Keleti pályaudvar előtt ütötte el. Én nem láttam, állítólag csodálkozó szemekkel halt meg, ötvennyolc évesen. Nem haragudott a világra, csak csodálkozott.

Ültem a lépcsőházban, nem volt semmi dolgom, úgy éreztem, még előttem az élet, és abban az életben Johanna is benne van, mondjon bármit is az apja. Egyszer csókolóztunk a lépcsőházban, csupa nyál lettem, de mégis jó volt, megfogtam Johanna kemény mellét, de ő felmordult, elrántotta kezemet. Azt már meg sem mertem próbálni, amit Béderes atya művelt Rozival, a takarítónővel. Suvikai bácsi szerint az életet szeretni, élvezni kell, mert egyébként örökké boldogtalan lesz az ember, sosem szabad elfelejteni beszélgetni és nevetni, fűzte hozzá komolyan, ezt tartsd eszedben, fiam. Persze, eszemben tartom, bólintottam, én nem akarok boldogtalan lenni.

Johanna tegnap azt mondta, nem akar többé beszélni velem. Rossz fényt vetek rá. Apja szerint egy léhűtő csirkefogó vagyok, hiába bizonygattam Johannának, hogy életemben sem fogtam még élő csirkét, csak egy megvető grimaszt vágott, és köszönés nélkül ott hagyott. Ültem a lépcsőházban, bámultam ki a fejemből, Johannát vártam, éreztem tenyeremben kemény mellét, kívántam, hogy ismét csókolózzunk, mert nagyon jó volt. És nem vagyok csirkefogó. Ez biztos. Mert el kell jönni a boldogságnak. Akárhogyan is.

Fotó: Pinterest

Igazmondók napja

Powuschlak Edgár mosolyogva ácsorgott a bírói pulpitus előtt, bár kicsit nyomta és dörzsölte csuklóit a bilincs; kint hét ágra sütött a nap, kicsit hunyorgott is ezért, a hunyorgástól pedig furcsa grimaszokat vágott, de nem esett ettől kétségbe, semmi nem tökéletes. Laura járt a fejében, akit édes-mézes szerelembe mártogatott minden reggel és minden este, akár egy frissen sütött piskótát, mely puha, omlós és ízletes. Imádta boszorkányosra tupírozott frizuráját, cserfességét, harcos pimaszságát; szépségétől ájuldozva rogyott elé mindennap, csókjaival borította telt ajkát, kemény melleit, feszes combjait, gömbölyű popsiját. Vakon, vadul nyitogatta száját az erotika, minden keserű tapasztalat ellenére a szerelem mindent legyőzni látszott, bár hozzátartozik az igazsághoz, eddig még egy apró ütközetre sem került sor.

A kövér bíró megtörölte zsebkendőjével homlokát, komoran bámult ki az ablakon, miközben hallgatta Bedő ügyészt és a vádiratot. Bedő ügyész csenevész emberke volt, állandó riadt tekintettel, mintha attól tartana, valaki kilopja – néhány pofon kíséretében – táskájából a májkrémes szendvicset. Gyönge és gyáva ember volt, még a feleségének sem tudott parancsolni, mindig ő porszívózott és mosogatott otthon, a napi bevásárlásokat is neki kellett intézni. A bíró majdnem felröhögött, Bedő felesége legalább negyven kilóval súlyosabb volt férjénél, elég, ha ráül, nincs több vádirat, de még fellebbezés sem.

Rásandított Mocsonaira, aki unottan ücsörgött az első sorban, csak rókaszemei villantak olykor. Erzsike a bírói szoba magányában már gépelte az ítéletet, Mocsonai „készen” hozta; ezt kívánja a haza, dobta flegmán a felháborodott bíró asztalára, aki ki akarta dobatni irodájából a nagyképű férfit, ám amikor Mocsonai bizonyos fogalmazó kolléganőt, a masszázs mélységét, magasságát és gyönyörűségeit, a faragott íróasztal teherbírását, valamint titkos fotó- és videófelvéteket kezdett emlegetni, a bíró megértette a világ folyását, megértette, merre folyik. Megértette, merre kell folyni.

Már elmúlt dél, éhes volt, vadas várja otthon, rossz a légkondicionáló a tárgyalóteremben, izzadt, akár egy kövér disznó, nem akart mostanában Justitia szemébe nézni, szóval, elege volt mindenből.

Kele-Kovács őrmester a géppisztolyát szorongatta, izzadt a fekete maszk alatt, el sem jutott tudatáig, mi zajlik a teremben, nem akarta érteni. Ő csak parancsot teljesít. Megfizetik érte. Nem nagyon, de nem is rosszul. Reggel Marinka, a felesége sírva hívta mobilján, létszámilag leépítették, holnap már nem is kell bemenni dolgozni. Kele-Kovács őrmester nem értette, azt mondták, minden rendben van. Azt mondták, minden rendben lesz. Becsapottnak érezte magát, „a parancs az parancs, megbaszni nem lehet, mert szaporodik”. Dühösen szorongatta géppisztolyát, úgy érezte, még sincs rendben minden.

A bíróság visszavonult ítélethozatalra, a kövér bíró ivott egy pohár jeges ásványvizet, elsétált pisilni. Meg kell nézetni a prosztatáját, mintha már pisiléskor is elfogyna a lendület. Visszasétált irodájába a legépelt ítéletért, a tárgyalóteremben még mindig meleg volt. Leült a bírói pulpitus mögötti kényelmes karosszékbe, megköszörülte torkát, olvasni kezdte az ítélet szövegét.

– Mai napon Powuschlak Edgár vádlott ügyében meghoztam a következő ítéletet, a tárgyalás során – az egyértelmű bizonyítékok bemutatásával – a vádlott bűnössége bizonyítást nyert. A vádlottat tíz évre eltiltom a közügyek gyakorlásától, valamint tíz év közmunkára ítélem megrögzött civil magatartása miatt, mely a társadalomra kis mértékben veszélyes, ám nagymértékben elítélendő. Továbbá elrendelem közmunkás bérének letiltását a következők szerint. A közmunkás bér tíz százaléka a bíróságot illeti meg, harminc százalék az illetékes kormányhivatalt, negyven százalék a CÖF számlájára kerül, mely szervezet hatékonyan, költséget nem kímélve közreműködött a vádlott lebuktatásában, bizonyítékokkal szolgált bűnösségének bizonyításában. A közmunkás bér ötven százaléka pedig a Nemzeti Futballszövetség számláját fogja gyarapítani.

– Bocsánat, bíró úr – nézett rá mosolyogva a vádlott. – Mintha a letiltások többnek mutatkoznának a száz százaléknál.

– Akkor igyekezzen másodállást vállalni, hogy meg tudjon felelni az elvárásoknak. Mert az elvárásoknak meg kell felelni, ha tetszik, ha nem. A szokásoktól eltérőn az ítélet azonnal jogerős, fellebbezésnek helye nincs. Vádlott, az utolsó szó jogán – mert mégiscsak demokrácia és jogállam van nálunk, vagy mi a fene –, kíván hozzáfűzni valamit?

– Tisztelt bíróság! Engedtessék megjegyeznem, ártatlan vagyok, bűnösségem nem nyert bizonyítást, tanúkat nem sorakoztatott fel a vád, holmi ismeretlen személyek meghallgatása alapján engem nem lehet elítélni. Szabad ember vagyok, vágyakkal, küzdelmekkel, örömökkel, el akarom venni feleségül szerelmemet, tisztességgel kívánom munkámat elvégezni, fizetést akarok kapni, hogy el tudjam tartani családomat. Én soha nem jártam tüntetésekre, titkos megbeszélésekre, nem szervezkedtem senkivel, semmi ellen, senki mellett, soha nem voltam párttag, gondolom, már nem is leszek. Ha nagyon muszáj, még tapsolok is, de én nem tudok és nem is akarok más lenni, mint civil.

Nem teljesen értem, hogy ez mit jelent az önök szóhasználatában, adok néha egy-egy százast a hajléktalanoknak, olykor utalok egy kis pénzt a gyermekétkeztetésnek, moziba, színházba járok, könyveket olvasok, és szerelmes vagyok. Ha ez bűn, tisztelt bíróság, akkor én valóban bűnös vagyok. Kérem, kivételes méltányosságból tekintsenek el a bérletiltásomtól, mert akkor előbb-utóbb én is hajléktalan leszek, szégyene az országnak, világnak, sorba fogok állni az ételosztásokon, lehetséges, hogy a turistáktól fogok kéregetni, rontom a városképet, szagom lesz. Elkeseredett emberként megvásárolható, lázítható eleme leszek a világnak, mely elem – összeállva a többivel – jelentős erőként forradalmi hangulatot teremthet, mely forradalom végső kimenetele beláthatatlan, mert nincs már (még) itt az orosz csizma, őszintén reménykedem, nem is lesz, nincs idegen hatalom, nincs hadsereg, szétzilált a rendőrség, szóval, ilyen kellemetlen állapotokban nem annyira lesz, aki a fellázadt tömeget kordában tartsa, megfékezze.

Tisztelt bíróság! Indokaimat kérem figyelembe venni, és megsemmisíteni az ítéletet, már csak azért is, mert politikai menedékjogot kértem Piréziába, és mint jövendő piréz állampolgárt, nem ítélhetnek el támadható bizonyítékok alapján, mert akkor az nemzetközi diplomáciai bonyodalomhoz, netán háború kirobbanásához vezetne.

– Na, ebből elég! – ugrott fel dühösen Mocsonai, rókaszeme a bíróra villant, aztán kirohant a bírói pulpitus elé. – Powuschlak, maga kussoljon, a nép ellenségének nincs joga utolsó szóhoz, utolsó előttihez sem, semmihez sem, mert a nép én vagyok.

– De én is a nép vagyok – szólalt meg váratlanul Kele-Kovács őrmester.

– Maga is kussoljon, csak teljesítse a parancsot. Magának nem lehet véleménye, ellenvetése főleg nem.

– Én is a nép vagyok – mordult fel a kövér bíró.

– Én is! – nyújtotta magasra kezét Bedő ügyész is, aztán saját bátorságától megrettenve rögtön le is kapta, az asztalán kezdte lapozgatni az ügyiratot.

– Én meg főleg a nép vagyok – vigyorodott el szemtelenül Powuschlak.

– Maga is kussoljon! – ordította Mocsonai. – Ilyen névvel maga még magyar sem lehetne!

– Na, ebben egyetértünk, de ismerek néhány embert még, akinek nem kellene magyarnak lenni, pedig nem is ilyen szépen zengő neve van, mint nekem.

– Nem, uraim, maguk tévedésben vannak – emelte magasra mutatóujját Mocsonai. – A nép én vagyok már, felhatalmazottan maguk által, amit én mondok, én teszek, az a törvény, természetesen maguk és a haza érdekében, azt ne felejtsék el.

Mindenki elgondolkodva bámult maga elé, Mocsonai, akár egy rossz ripacs, önelégült vigyorral ácsorgott a bírói pulpitus előtt, kezét lazán csípőre csapta. A hatásszünet hosszúra sikerült, mindenki feszengett, mintha megállt volna az idő, Mocsonai vigyorgott, akár egy rohadt tök, aztán átsétált a bírói pulpitus egyik oldalára, felette trónolt Justitia, márványból, kezében igazi mérleg, igazi kard.

– Maguk azt hiszik, hogy majd ő megvédi magukat? Egy bekötött szemű asszony? Márványból? Ez jó vicc! – nevetett hangosan, tenyerével nagyot csapott a pulpitusra.

Justitia márványkezében megmozdult a mérleg, a kardot tartó karja letört, a kard hangos pendüléssel zuhant az emelvény szélére, aztán megpördült, Mocsonai lába közé zuhant, ahol egyetlen metszéssel mindenestől eltávolította a szerény családi „ékszereket”. A mentők gyorsan végezték dolgukat, az eszméletlen Mocsonaival nem sok bajuk volt.

A bíró a csinos fogalmazónak lediktálta az eseményeket, röviden, tényszerűen. Minden jelenlévő ellenvetés nélkül aláírta, úgy gondolták, Justitiával nem érdemes vitatkozni, az igazság – előbb-utóbb – úgy is győzedelmeskedik. A bírónak már az ebéd járt a fejében, ám azt tudta, mindennek oka van, és következménye. Powuschlak ellen ejtette a vádat.

– Csak óvatosan civilkedjen – mondta halkan, a falnak is füle van, azt meg nagyon nehéz „levágni”.

Fotó: pinterest

Ilyen szerelésben nem lehet

Harmincnyolc. Árnyékban. Felforr a fejemben a víz, szerencse, hogy nem tud kárt tenni semmiben. Kisétálok a fürdőszobából, kikészítve vékony nyári nadrág, fehér ing, könnyű, „légkondicionált” nyári cipő, nyakkendő.

Utálom a kora délutáni megbeszéléseket, utálom a hideget, a meleget, felmenőim között nyilván nincs sem eszkimó, sem afrikai néger, mégha én multikulturális vagyok is, melynek semmi köze a hőséghez, a hűséghez, a dollár árfolyamához, de még a Zaporozsecek kuplungtárcsájához sem.

Nem tudod te, hogyan kell ilyen nyári melegben viselni a nyakkendőt?, nevet a hátam mögött Juliette; megfordulok, valóban van egy nyakkendő a nyakában. És más sincs rajta, engem pedig kiver a víz, pedig most zuhanyoztam le.

Az emberiség legjobb találmánya a gyönyörűséges női test, egy szál nyakkendőben kiváltképp, de kénytelen vagyok ellenállni a kísértésnek, pedig a keblek, csípők, ölek, combok metaforájába rejtezve sokkal könnyebben megérteném a világ folyását, a metakommunikáció nyelve úrrá lenne a rideg racionalizmuson, a bitek és byteok tengerében nem lenne szükség fordítóprogramra, azonnal értenék mindent, mélységet, magasságot, szépséget, csúfságot.

Harmincnyolc. Árnyékban. Nagy Imre szobra is arrébb került, József Attila sem volt jó helyen, Esterházynak meg nem is lesz szobor, tán csak Horthy vigyorog majd egyszer Gábriel és a birodalmi sas közé szorulva, majd, egyszer, amikor már mindent lehet a tökéletesen megtervezett vezérelvek mentén, majd, egyszer, ha már csak vezér lesz csak, elvek nem, amikor már csak vezér lesz, néhány jól védett bástya, néhány fejvesztetten futó és sok sötét paraszt. A királynő személye nem érdekes. Az lesz csak szép világ, Brecht is felröhögne a gyönyörtől; én megmondtam előre, csak senki nem hallgatott rám.

Juliette megölel, a fenébe, még csak ez hiányzott, ingerel a nyakkendője, de van nekem önuralmam; öncenzúrázom háborgásaimat, na, persze, a komcsikon szocializálódtam én, tudom, hogyan kell csinálni, bár könyvégetésre nem emlékszem, Aczél György feltámadt, ő is röhög, a magyar nyelv sír; megpróbálok jobboldaliként írni, aztán baloldaliként; csupa hülyeség tör elő a “tollamból”, a billentyűzet merevgörcsöt kap, a monitor négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül; a rádióban Karády énekel, retro hangulatom támad, aztán rádöbbenek, akkor még nem is éltem, szerencsére, mert Horthy börtönében – mint elvetemült ellenálló, zsidó-mentő – semmi jó sem várt volna rám; ezt se Gábriel, se a birodalmi sas nem akarhatta, legfőképpen én nem.

Juliette meg is csókol, hagyjál csak itt, te hűtlen, duzzog, miközben duzzadt mellét ingemen keresztül hozzám nyomja; már nem is érdekel a megbeszélés, a világmegváltás sem hoz lázba; jól ismerem a bronzcipőket a Duna-parton, és mindig szégyenkezem, amikor megállok ott, magyar magyarnak farkasa; a gyűlölet szagát fújja a szél; aztán később is, a fekete bőrkabátok, fekete autók idején, az Andrássy út 60.-ban, a spiclik és a mindent látó és halló állambiztonság undorító korában; szerencsére még akkor sem éltem, egyiknek sem lettem volna jó, mert nem tudok sem jobboldali, sem baloldali módon írni, lehet, írni sem tudok, csak úgy csinálok, mintha tudnék, mert annyira izgalmas írástudónak látszani.

Juliette nevet, kinevet ez a kis piszok, amikor harmincnyolc fok van árnyékban, és már négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül a világ, néhol már a függönyöket is behúzzák, a kikapcsolt mobiltelefonokat beleteszik egy fonott kosárba, beteszik a kamrába, az alsó polcra, s minden diskurzus halkan, a terasz előtt, a fák árnyékában zajlik; ismét divatba jött a virágnyelv, az óvatosság, a gyávaság, a hallgatás;régebben Rákosi, Kádár, most Horthy szuszog a fülünkbe; még nem égetnek könyveket, még nem égetnek szerzőket; Aczél György röhög,

Brecht is, mindenki csak röhög, én pedig egyre dühösebb vagyok, harmincnyolc, árnyékban; a kilakoltatottakat nem érdekli a művészet szépsége, semmiféle konzultáció sem; egyre dühösebb vagyok; a sötétben a gyűlöletnek szaga van.

Juliette átölel, érzi rajtam a feszültséget, tehetség helyett csak a tehetetlenségem motivál; sosem voltam bértollnok, sosem voltam senki, mondom dühösen; két tenyere közé fogja arcomat, mosolyog; édeske, súgja, inkább öltözz hozzám, ilyen szerelésben nem lehet vitatkozni rendesen!

Fotó: pinterest

Földhözragadtan

A lila köd keveredik csípős dohányfüsttel,
közben szagolom a posztmodernek lábszagát,

áhítatot éreznék,

ám földhözragadt vagyok 

(ma már nem divat Ady, József Attila, Esterházy), 

tévedéseim is földhözragadtak, 

csak a lábszagot érzem, 

áhítatot alig; 

na, ne legyek igazságtalan, 

vannak jó posztmodernek 

itthon is. 

Bukowskit olvasok éppen, 

közben fontosságuktól megbolondult 

hangos bunkók rikácsolása irritál, 

nem olyan nagyon, csak kicsit, 

jelentéktelenségük mértékében 

(gondolatban) 

földhözragadtan elküldöm őket a fenébe, 

önértékelési zavaruk nem zavar, 

az utókor majd dönt, 

hogy a mai díjak, 

mai karrierek, 

mai törtetések 

mennyit is érnek. 

A lila köd lassan fekete lesz, sötét, 

a nemzeti paradicsomlével nyakon öntött 

diktatúra vergődése 

megihleti a jobb írókat, 

a rosszabbak 

még mindig 

frusztráltságuk történeteit 

vésik papírra; 

a hangos bunkók elmagyarázzák, 

hogy az intellektus, 

a műveltség, 

a tanultság 

csak kispolgári csökevény, 

alázatos, vak, néma rabszolgának lenni 

az egyetlen helyes döntés; 

papi áldással vonulhatnak az éhezők 

a mennyek országába – 

birkák, kutyák és disznók népe vagyunk, 

a nemzeti paradicsomlével leöntött píár 

már emészthetetlen, 

vannak, akik ismét orosz kaviárt zabálnak, 

a harminc ezüstből futja; 

Petri Györgyre gondolok, meg Faludyra, 

keresem a posztmodernek között őket, 

a lila köd már fekete. 

Nem szaval verset senki 

a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, 

az üres Országház előtt skandál a tömeg, 

a hatalom „otthon vigyorog”, 

ezek hülyék!, 

mondják, 

miközben puha zsebkendővel 

fényesre törlik az arany Rolex üvegét, 

ezek hülyék!, 

mondják, 

estére mind hazamegy – 

csípős dohányfüstbe keveredve 

érzem a rothadás bűzét. 

Én már divatjamúlt vagyok 

(nem is voltam divatban sosem), 

csak szemben állok, 

engem már nem ámít 

a repedező nemzeti máz, 

nem a statisztikában, 

hanem a matematikában hiszek 

és a meggyalázott Justitiában – 

lesz még ő egyszer szépséges úrinő!

Fotó: pebmed