Hogy szebb legyen

Nehéz a szívem –

mily közhelyes felütés ez,

pusztán csak az elmeszesedett erekben

örvénylő vér surrogása lehet,

a meggyengült szívizom nyögése,

amint sok-évtizedes munka után

(belefáradva)

még mindig lüktet.

Persze, agyam másképp érzékeli,

mást gondol,

a reggeli első kávé után

megkezdődik az eszmélés,

lassan,

magyarázatokkal,

apró célokkal –

kössek sálat,

tiszta legyen a cipőm,

ne késsem le a buszt,

vigyek magammal maszkot,

próbáljak ember maradni.

Egyre magasabbra hízott kerítések

között gyalogolok,

ajtó egyiken sincs,

csak lőrések,

a tetejükön betonba öntött

üvegcserepek –

a csillagok mai állása szerint

még lőhetnek is rám,

csak úgy,

szórakozásból.

Tegnap azt mondta nekem valaki,

amíg nem találkozom Istennel,

nincs értelme az életemnek.

Bőszen bólogattam,

tényleg leülnék vele egy sörre

valamelyik vendéglátóipari egységben,

kíváncsiságom határtalan,

és megkérném,

ne küldözgesse hozzám

vakbuzgó híveit,

bár úgy sejtem,

ő ebben ártatlan.

Én is ártatlan vagyok,

talán,

nem sok vizet zavarok,

szívfájdalmaim csak rám tartoznak,

mély gödörbe temetem őket,

földet húzok rájuk,

virágokat ültetek,

illatos rózsát,

büszke amarilliszt,

szépséges pókliliomot,

hogy szebb legyen a világ.

Christian Jequel alkotása

Isten majd megbocsát

A púdert egészen vastagon kente a szeme alá, hosszan vizsgálta magát a tükörben, elégedetten szemlélte az eredményt. Karainé Mariska még mindig szép asszony volt, szép arccal, formás mellekkel, gömbölyű fenékkel megáldva. Kicsit fájt az arccsontja, de sokkal jobban fájt a lelke, mintha egy középkori börtön kínzókamrájában szaggatták, égették volna húsát, törték volna csontját, a megváltó halálra vágyott, bár biztos volt benne, ő maga bűntelen.

Karai Gerzson, az egykori főagronómus rendes ember volt, sokat dolgozott, imádta feleségét és két fiát, kedvelték a faluban is, segítőkészsége legendás hírnevet szőtt köré, harsány humorával mindenkit levett a lábáról.

Hetente kétszer-háromszor, a napi munka végeztével beültek kollégáival, barátaival a Vak betyárba, lemosni a szántóföld porát. Szamosi, a kövér kocsmáros házi szilvapálinkája messze földön híres volt, aki azt itta, sosem betegedett meg, híresztelések szerint a bacilusok is rászoktak, karbantartotta az ember testét, lelkét, bátorrá és céltudatossá változtatta a férfiembereket.

Karai Gerzson rendes ember volt, de Szamosi házi szilvapálinkája különös változásokat ért el nála, a harmadik féldeci után átlényegült, nagy csörömpöléssel szabadultak ki súlyos rabláncon tartott istenei, olyankor izmos Herkulesként pózolt, csábító Adoniszként bájolgott, maga volt a megtestesült, haragvó Mars isten, aki olykor kölcsönkérte Zeusz halálos villámait is, attól függően, mennyi házi szilvapálinkát gurított le torkán.

Mariska egy-egy kocsmatúra után hálát adott az égnek másnap reggel, amikor a tükörben a karján, vállán, hátán, nyakán lévő lila véraláfutásokat eltakarta a magas nyakú, hosszú ujjú pulóver, de amikor arcán, a szeme alatt virítottak a sötét foltok, akkor sokáig kellett mesterkednie, hogy elfedje az árulkodó sérüléseket.

Az tűnt legelviselhetőbbnek, amikor férje annyira berúgott, hogy hátát a bejárati ajtónak vetve csak vadul dörömbölt, ült a hideg lépcsőn, összefüggéstelenül gagyogott, de a lakásba saját erejéből már képtelen volt bejutni. Olyankor két fiával végighúzták az előszoba kövén, be a nappaliba, a radiátor elé, tettek a feje alá egy párnát, vastag pléddel betakarták, s másnap reggelig viszonylagos csend és nyugalom uralkodott a házban.

Amikor azonban a józanság és a részegség elmosódó határán egyensúlyozva érkezett haza, akkor bármi megtörténhetett. Rosszabb esetben kirángatta az ágyból feleségét és a két általános iskolás fiút, a nappali szőnyegén térdepelve két-három órán át, kezüket összekulcsolva, hangosan imádkoztak. Aki véletlenül elvétette a szöveget, irdatlan pofont kapott, de sem szólni, sem sírni nem lehetett.

– Isten nem bocsátja meg a tévedést – hörögte olyankor vérben forgó szemmel a férfi. – A tévedés a Sátán műve, aki téved, elárulja Istent és a Sátán szolgálatába áll. Egy idő után már nem tévedtek.

Aztán előfordultak olyan esték, amikor félrészegen bebotorkált a hálószobába, ledobálta magáról ruháit, szuszogva bebújt felesége mellé, hátára fordította, szétnyitotta lábait és azonnal vad erőszakot tett rajta. Az asszony mozdulatlanul feküdt, összeszorított foggal, erős hányingerrel küzdött, undorodott a büdös, izzadt, alkohol- és dohányszagú férfitól, akit egykor nagyon szeretett. A jótékony sötét elrejtette patakzó könnyeit. A férfi megremegett, hörögve kielégült, aztán ráborult, nyakába fúrta az arcát, és már aludt is. Viszolyogva, nagy erőfeszítéssel lökte le magáról a nehéz, öntudatlan testet, kiment a fürdőszobába, sokáig folyatta magára a forró vizet, de úgy érezte, már soha nem fog megtisztulni.

Reggelente viszont minden úgy zajlott, mintha mi sem történt volna este, Karai Gerzson megölelte feleségét, felkapta, megpörgette, akár egy szerelmes tinédzser, úgy duruzsolt a fülébe, néha még meg is nevettette az asszonyt; a fiúkkal is viccelődött, egy-egy ezrest nyomott a kezükbe, amikor elindultak iskolába, csibészesen kacsintva odasúgta nekik, hogy anyátoknak el ne áruljátok. A fiúk bólogattak; örültek, hogy végre kiléphettek az ajtón.

A két méter magas, inas, izmos férfi a garázs betonján feküdt, habzott a szája, végtagjai görcsösen rángatóztak, szeme felakadt, aztán nem mozdult többé. A mentőorvos megcsóválta fejét. Beleszagolt a vörösboros üvegbe.

– Valószínűleg valamilyen növényvédő szer lehetett benne – közölte a mellette ácsorgó nyomozónak.

Mariskát rázta a zokogás, felnézett a hófelhőktől súlyos égboltra. Isten majd megbocsát nekünk – suttogta maga elé. – Lesz neki dolga.

Fotó: Pixabay

Látszatok

Ne beszéljen csúnyán, bassza meg!, 

üvölti pökhendin a hatalomba 

csöppent ifjonc, 

aki életében nem dolgozott még, 

arany Rolex csillan csuklóján 

(bilincs helyett, mondom réveteg); 

szája sarkába ragadt észrevétlen 

a vörös kaviár maradéka 

(fene az ízlését, azt sem tudja, 

mi az a parizer, zsíros kenyér, 

csirkefarhát); 

a lojalitás jól fizet, mindenáron, 

dögöljön meg a gyönge, a beteg, 

az éhes, kussoljon a rabszolga, 

akit egykor még hivatalnoknak, 

pedagógusnak, ápolónőnek, 

gyári munkásnak neveztek, 

mára már csak homlokára tetovált 

vonalkód, 

statisztikai adat, 

a rendszer kényszerű hozadéka 

(enne, élne, szeretne, akarna 

a „rohadék”!), 

a rendszernek, melyet összetart 

a papság imádsága, 

mert szószéken ájtatos a szó, 

és hangzatosan célzatos, 

a megemelt apanázs szelíd kényszer, 

az sem baj, 

ha az pontosan harminc ezüst,

vagy kicsivel több; 

szóval, a rendszer, 

mely még rendszertelenül embertelen, 

de még viheti valamire, 

a rendszer, 

mely fényárban pompázva recseg-ropog, 

mondja a magáét, 

látszólag össze-vissza, 

bár nyilvánvaló, 

kiművelt emberfők keverik a szart, 

mi meg érzelmileg és intellektuálisan 

rugalmasak vagyunk 

(netán csak gyávák, mintha úgy érezném), 

ingerküszöbünk ingerelten 

is ingertelen; 

néhány hajléktalan megfagy a télen, 

néhány kisnyugdíjas is, 

esetleg néhány gyerek, 

néhányan azt mondják, 

ha Isten így rendezi sorsunk, 

mától fogva ők nem hívők, 

bár lehet, már tegnaptól 

sem azok. 

Bassza meg, ne beszéljünk csúnyán 

(de legalább az legyen meg!), 

nem a szó tehet arról, 

ha hamisan cseng, 

a tükör elé állunk, 

megtapogatjuk homlokunk, 

a vonalkód nem tetoválás, 

csak silány festék, elkenődik 

(bassza meg, szerencsére még ez sem igazi), 

leviszi víz és szappan, 

így kezdődik a megtisztulás, 

miután már túl sokáig fuldokoltunk, 

mert azt mondták, az a dolgunk, 

pedig, egy frászt!, 

ám most veszünk egy nagy levegőt 

(mily furcsa, semmi fuldoklás!), 

méltósággal emeljük fejünket, 

szembe nézünk, 

és megértjük, 

embernek látszani nem elég,

annak is kell lenni!

Szellem nélkül nem megy.

Fotó: pinterest

Ilyen szerelésben nem lehet

Harmincnyolc. Árnyékban. Felforr a fejemben a víz, szerencse, hogy nem tud kárt tenni semmiben. Kisétálok a fürdőszobából, kikészítve vékony nyári nadrág, fehér ing, könnyű, „légkondicionált” nyári cipő, nyakkendő.

Utálom a kora délutáni megbeszéléseket, utálom a hideget, a meleget, felmenőim között nyilván nincs sem eszkimó, sem afrikai néger, mégha én multikulturális vagyok is, melynek semmi köze a hőséghez, a hűséghez, a dollár árfolyamához, de még a Zaporozsecek kuplungtárcsájához sem.

Nem tudod te, hogyan kell ilyen nyári melegben viselni a nyakkendőt?, nevet a hátam mögött Juliette; megfordulok, valóban van egy nyakkendő a nyakában. És más sincs rajta, engem pedig kiver a víz, pedig most zuhanyoztam le.

Az emberiség legjobb találmánya a gyönyörűséges női test, egy szál nyakkendőben kiváltképp, de kénytelen vagyok ellenállni a kísértésnek, pedig a keblek, csípők, ölek, combok metaforájába rejtezve sokkal könnyebben megérteném a világ folyását, a metakommunikáció nyelve úrrá lenne a rideg racionalizmuson, a bitek és byteok tengerében nem lenne szükség fordítóprogramra, azonnal értenék mindent, mélységet, magasságot, szépséget, csúfságot.

Harmincnyolc. Árnyékban. Nagy Imre szobra is arrébb került, József Attila sem volt jó helyen, Esterházynak meg nem is lesz szobor, tán csak Horthy vigyorog majd egyszer Gábriel és a birodalmi sas közé szorulva, majd, egyszer, amikor már mindent lehet a tökéletesen megtervezett vezérelvek mentén, majd, egyszer, ha már csak vezér lesz csak, elvek nem, amikor már csak vezér lesz, néhány jól védett bástya, néhány fejvesztetten futó és sok sötét paraszt. A királynő személye nem érdekes. Az lesz csak szép világ, Brecht is felröhögne a gyönyörtől; én megmondtam előre, csak senki nem hallgatott rám.

Juliette megölel, a fenébe, még csak ez hiányzott, ingerel a nyakkendője, de van nekem önuralmam; öncenzúrázom háborgásaimat, na, persze, a komcsikon szocializálódtam én, tudom, hogyan kell csinálni, bár könyvégetésre nem emlékszem, Aczél György feltámadt, ő is röhög, a magyar nyelv sír; megpróbálok jobboldaliként írni, aztán baloldaliként; csupa hülyeség tör elő a “tollamból”, a billentyűzet merevgörcsöt kap, a monitor négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül; a rádióban Karády énekel, retro hangulatom támad, aztán rádöbbenek, akkor még nem is éltem, szerencsére, mert Horthy börtönében – mint elvetemült ellenálló, zsidó-mentő – semmi jó sem várt volna rám; ezt se Gábriel, se a birodalmi sas nem akarhatta, legfőképpen én nem.

Juliette meg is csókol, hagyjál csak itt, te hűtlen, duzzog, miközben duzzadt mellét ingemen keresztül hozzám nyomja; már nem is érdekel a megbeszélés, a világmegváltás sem hoz lázba; jól ismerem a bronzcipőket a Duna-parton, és mindig szégyenkezem, amikor megállok ott, magyar magyarnak farkasa; a gyűlölet szagát fújja a szél; aztán később is, a fekete bőrkabátok, fekete autók idején, az Andrássy út 60.-ban, a spiclik és a mindent látó és halló állambiztonság undorító korában; szerencsére még akkor sem éltem, egyiknek sem lettem volna jó, mert nem tudok sem jobboldali, sem baloldali módon írni, lehet, írni sem tudok, csak úgy csinálok, mintha tudnék, mert annyira izgalmas írástudónak látszani.

Juliette nevet, kinevet ez a kis piszok, amikor harmincnyolc fok van árnyékban, és már négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül a világ, néhol már a függönyöket is behúzzák, a kikapcsolt mobiltelefonokat beleteszik egy fonott kosárba, beteszik a kamrába, az alsó polcra, s minden diskurzus halkan, a terasz előtt, a fák árnyékában zajlik; ismét divatba jött a virágnyelv, az óvatosság, a gyávaság, a hallgatás;régebben Rákosi, Kádár, most Horthy szuszog a fülünkbe; még nem égetnek könyveket, még nem égetnek szerzőket; Aczél György röhög,

Brecht is, mindenki csak röhög, én pedig egyre dühösebb vagyok, harmincnyolc, árnyékban; a kilakoltatottakat nem érdekli a művészet szépsége, semmiféle konzultáció sem; egyre dühösebb vagyok; a sötétben a gyűlöletnek szaga van.

Juliette átölel, érzi rajtam a feszültséget, tehetség helyett csak a tehetetlenségem motivál; sosem voltam bértollnok, sosem voltam senki, mondom dühösen; két tenyere közé fogja arcomat, mosolyog; édeske, súgja, inkább öltözz hozzám, ilyen szerelésben nem lehet vitatkozni rendesen!

Fotó: pinterest

Utólag már hiába

A kispolgári lét diszkrét
bája a semmit rajzolja
üres képkeretbe,
a múlt homályos,
komor a jelen,
az öröklét templomokból
vigyorog az enyészetre;
látni sem akarom,
lehunyom szemem.

A szenteltvíz csorgott

egykor homlokomon,

körülöleltek

gyenge imák,

sorsom semmiért

sem okolom,

hogy nem adott

nekem élhetőbb

hazát,

Párizs, netán London

lehetett volna nyerő,

a művelt, gazdag

és gyönyörű Európa,

de tán már itt készül

nekem a szemfedő,

némán, dicstelenül hord

a szél az utolsó útra.

Persze csakis én vagyok

hibás, netán gyáva,

nem kiabáltam soha

elég hangosan,

nem mondtam el,

mi lesz az ára,

ha szabadságot vágyva

az igazság arctalan,

ha demokráciát

játszanak gazemberek,

ám egyetlen szavuk

sem igaz,

ügyes píárral festenek

rózsaszín felleget,

miközben ajkukon vigyor,

tekintetük pimasz!

Csakis én vagyok a hibás,

netán ostoba,

mikor hittem,

hogy szittya vérünktől

nem leszünk barbárok,

és nem lesz itt

többé gyűlölködés soha,

ha európai módon

gomboljuk a kabátot.

Tévedtem, bűnöm

a gyáva némaság,

ki nem védi tíz

körömmel igazát,

utólag hiába káromkodik

s hiába könyörög Istenhez –
csak papírmasé

a Don Quijote jelmez.

Fotó: DonQuijote.hu

Elhagyottan

Elhagyott az Isten. Vagy én hagytam el őt. Már nem tudom. Végül is mindegy. Elhagyott és kész. Mint anyám. Persze anyám kurva volt. Drogos kurva, apám szerint. Gyorsan meg is halt, négy éves sem voltam még. Mintha emlékeznék rá.

Egy sikátorban találtak rá. Apám szerint megérdemelte sorsát. Apám szerint én is megérdemlem sorsomat. Olyan vagyok, mint anyám, nem életrevaló.

Először tizenhat évesen ütöttem neki vissza. Eltörtem az orrcsontját. A nadrágszíj tompa csörrenéssel, puffanással esett ki kezéből a koszos konyhakőre. Előtte azzal csépelt. Könnybe lábadt szemmel méricskélt.

– Felnőttél, gyerek – mondta halkan. Mintha akkor egy pillanatra kijózanodott volna szakadatlan részegségéből. Orrából koszos, szakadt nadrágjára csöpögött vörös vére.

– Édesanyád jó asszony volt – nézett szemembe sokatmondóan Gergelyné, a házmester. Bibircsókos, borvirágos arcát örökké kócos, ősz, göndör frizura keretezte, néhány megmaradt foga – a mértéktelen sok dohányzástól – sötétbarnán bujdokolt szájában. – Apád pénzért árulta barátainak, ismerőseinek. Gyakran meg is verte, amikor ellenszegült neki. Egyszer még a karját is eltörte. Állítólag ő ölte meg. Ott, a zsinagóga tövében, azon a fás, bokros részen. Persze a rendőrök nem tudták rábizonyítani. A rendőrök soha, semmit sem tudnak bizonyítani. Káosz van a világban, fiam. Csak vigyázz magadra. Vigyázz apáddal.

Egy hónapja múltam tizennyolc éves. Már én felelek tetteimért, és tartsam is el magam, mondta apám. Eddig úgyis a nyakán éltem. El is mehetek a fenébe, ha akarok! Nem fogok neki hiányozni.

A harmadik emeleti függőfolyosón botorkált három lépéssel előttem, szorította a korlátot, hogy el ne essen. Valószerűtlenül vékony lábait átnyaláboltam, átlendítettem a rozsdás vaskorlát másik oldalára. Egyik kezével még kapaszkodott. Nem szólt semmit, csak nézett rám elkerekedett szemekkel. Aztán nevetni kezdett, rekedten, éles, magas hangon. Még zuhanás közben is.

Kicsavarodott testét körbeölelték a sárga rózsák, a tűzliliomok és az amarilliszek.

Nem jelent meg az Isten. Talán tényleg elhagyott. Én felelek tetteimért. De akár el is mehetek innét, örökre. Már úgysem fogok senkinek sem hiányozni. Tényleg olyan vagyok, mint anyám, nem életrevaló. De akkor sem lehet apámnak igaza.

Fotó: pixabay

Egy beszélgetés margójára

Majd egy lelkész
megvilágosít,
mondták,
hogy van Isten,
van ajándék a
kilincsen,
van kérdés
és van válasz,
legyen bár vézna
vagy vállas,
okos,
netán bugyuta,
mindegy,
csak legyen
tolerancia;
majd megvilágosít
a „könyvek könyve”,
ártatlan gyilkosok
és bűnös áldozatok
könnye,
vagy tán a hallgatás,
esetleg a beszéd,
hisz nem elég tudni,
látni is kell a
Koponyák hegyét –
csak sejteni lehet,
hol a hiba,
főleg, ha nincs elég
tolerancia;
de majd megvilágosít
a halál,
akkor nem számít már
a száj, a háj, a báj,
bár bennem is ott
a félelem,
így végzi mindenki,
nem csak az istentelen,
telve reményekkel a
párnaciha,
a megértésben nem segít
a tolerancia;
ám csodás e kétség
és gyönyörű rejtelem,
Isten itt van,
vagy túl a hegyeken?,
vagy a virág kelyhében
és illatában,
a vihar esőcseppjeiben
pólóban és esőkabátban?,
netán Isten te vagy,
meg én
mint finom,
titokzatos csók a
mindenség lehunyt
szemén?…
Én nem tudom,
gyarló létem
mire elég,
isteni vagy emberi
részecskék bitorolják e
szívem helyét,
de ha elég erős a vágyam,
örökké élek-e
halálra szántan?,
és azt sem tudom,
hogy bennem
hol az Isten,
csak valamerre megyek,
valahonnan jöttem;
de ha ez a dolga,
biztosan megbocsát,
de ha az is dolga,
lesznek még csodák,
és ha embernek teremtett,
megérti minden
gyarló vágyam,
embernek teremtett,
és én itt vagyok,
halálra szántan.

Fotó: helloszlovenia

Köztes időben

Most épp a halálról beszélek,

azt mondják közelít,

fekete kalapja van és fekete köpenye,

de csak azért, mert a feketét szereti;

leül hozzám az asztalhoz, megkérdi,

na, mondd, mit követtél el,

kegyes legyek, netán kegyetlen?

Nem tudom megválaszolni hirtelen,

a szürkeség bűn?, kérdezek vissza,

ám nem felel, csak ingatja fejét;

beszélnék neki az életről is,

csupa öröm, gyönyör, kreativitás,

ám kiröhög,

megfenyeget ujjával;

a hazugság is bűn, kérem, sziszegi,

én pedig hazudni sem merek már.

A szürkeség nem bűn, mondom én,

a kispolgári anziksz szűkszavú,

közlés csak,

helyzetjelentés az életről,

mely pusztán csak szürke volt,

egyezzünk ki ebben,

semmi kilógás a sorból,

semmi lázadás,

pusztán csak unalmas,

hétköznapi mindenség,

egy pohár sör, vagy kettő,

rántott hús egy-egy hétvégén,

na, és munka, könnyű, nehéz,

lényegtelen,

de olyan igazi lélekmarcangoló;

ritkán szerelem, gyerek,

szerelemgyerek,

és minden, ami vele jár –

az egyetlen jó minden között.

Igen, igen, mondom, már tudom,

igyekeztem jóember (jó ember) lenni,

bár ez a „jóemberségem” is jellegtelen,

csak kicsi és hétköznapi,

semmi hősiesség,

még hétköznapi hősiesség sem,

csak sodródtam, csak sodortak napok,

és vártam, hogy holnap jobb legyen.

Nem lett jobb, sőt,

egyre rosszabb lett minden,

globális felmelegedés, infláció,

drága benzin, drága kenyér,

szar, nézhetetlen műsor a tévében,

kormánypropaganda,

valóságshow

és valóságtalan,

miközben nemzetileg alkalmatlanul

tengődöm ócska szolgaként,

ráadásul

még büdös civil is vagyok,

mondják, népemnek haszontalan.

Hát, nem csodálkozom,

hogy meglátogat a halál

és azt kérdi, mit követtem el?,

hát, semmit, még az elkövetésre

is gyáva voltam,

és lusta,

és álmodozó,

és alkalmatlan;

ülök a téren,

bámulom a lengén öltözött csajokat,

már csak nézni tudok,

elméletileg,

és hallgatni,

és szomorúnak lenni,

és már azt sem hiszem,

hogy holnap jobb lesz,

hogy holnap szerethetőbb leszek,

hogy holnap nem fog nyakig érni a szar.

Persze, ne sajnáljatok,

csak egy számsor vagyok

poros irattári ügykezelők hátsóján,

egy azonosító jel a múltból,

ceruzával felfirkantva

egy lényegtelen dosszié hátuljára,

elmosódottan, megkopva,

hiszen minden lényegtelen,

mondja a halál,

csak amit elkövettél

vagy nem,

az számít,

mert a hősök már meghaltak,

az új hősök még nem születtek meg,

a köztes időben hőstelenül telik az idő,

Isten pedig lehunyja szemét.

Persze, nekem már mindegy,

fekete kalap, fekete köpeny,

hupilila is lehetne,

már nem számít,

a múlt megváltoztathatatlan,

még ha folynak is kísérletek

megváltoztatására,

rendszerszintűen nem számít senki,

az elmulasztott pillanatok

koporsószögeit akkurátusan

veri be az idő egy deszkaláda tetejébe,

de ne sírjatok,

ami elmúlt, nem lesz többé,

ami nem volt, elveszett,

ami nem lesz,

arról felesleges beszélni –

és már bűneiteket se

gyónjátok meg, felesleges.

Az ember lehunyja szemét.

És Istent játszik.

Fotó: pixabay