APRÓSÁGOK 8.

Kiképzés

– Te leszel a hadifogoly – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn Kanalas Dzsoki. Keményen megmarkolta Fürjes Benjámin karját. A fiú megrettenve nézett rá, megigazította orrán okuláréját, aztán lehajtotta fejét.

– Én nem akarok hadifogoly lenni – válaszolta halkan.

– Te csak ne dumálj! – hördült fel Gesztes Sanyika. – Az apám is mondta, hogy ti nem olyanok vagytok, mint mi!

– Mert mi milyenek vagyunk?

– Nem olyanok. Ne vitatkozz! Háború van. Mi leszünk a győztesek! Te meg vesztes vagy. Hadifogoly.

– Hagyjátok már békén! – kelt Benjámin védelmére Hajas Réka.

– Na, egy csaj csak ne dumáljon bele mindenbe! Húzzál el innen! Apám is megmondta, a csajok csak a konyhába valók.

– Apád azt is mondta, hogy a gyereke nagyon hülye?

Gesztes Sanyikának ökölbe szorult a keze, összehúzta a szemét, egy lépést tett a lány felé.

– A csajok nem értenek a háborúhoz. Húzzál innen babázni!

– Az én apám mérnök – vetette közbe Fürjes Benjámin. – Ő azt mondta, jobb a béke, mint a háború.

– Nem érdekel, mit mondott az apád – torkolta le Kanalas Dzsoki. – Te hadifogoly vagy. És “statuális” bíróság elé fogunk állítani. Kötözzétek meg! – intett a körülötte ácsorgó fiúknak. Az iskolaudvaron kitört a háború, aztán gyorsan véget is ért.

– Úristen! – sikoltott fel Garami Laura tanárnő. – Egy fiút felakasztottak a kézilabdakapura.

– Háborús veszteség – dünnyögte unottan Békefi tanár úr. Tett még egy kis cukrot kávéjába.

– Büdös zsidók – mordult fel Kasza István, a matematika tudora.

– Nem azok – ingatta fejét Békefi. – Az apja mérnök, az anyja újságíró.

– Na, akkor még rosszabb. Okostojások!

– Rendes emberek – hajtotta le fejét Békefi, leült az íróasztalhoz.

– A túl okos emberek nekem mindig gyanúsak – vágott egy grimaszt Kasza István. – Na, de lesz itt rend, kérem!

Ostya

A megvetett ágy előtt térdelt, összekulcsolta kezét, még a szemét is lehunyta, halkan mormolta az imát, aztán nehézkesen felállt, hálóingét kihúzta fenékvágatából, mely az irdatlan méretű farpofák közé szorult. A konyhában evett egy szelet csokoládét, ivott egy pohár narancslét, aztán elindult a hálószoba felé.

Igen, neki küldetése van, az biztos, a Jóisten kiszemelte, feladatot rótt rá, súlyos és nehéz feladatot. Ő őrszem, vigyázó, lát és hall, ha kell cselekszik, mert a bűn örvénylik a világban, az erkölcs romokban. Nem, ezt nem lehet tovább tűrni, aki nincs velünk, az mind ellenünk van, meg akarják gyalázni a hitet, a vallást, magát az Istent is, de ő, Kenderfalvi Emerencia Isten hűséges katonája lesz. Megfogadta.

Hűségesen írta feljegyzéseit, már a harmadik kockás füzet telt meg gömbölyű betűivel; Gerdai tanárnő egy ribanc, mindig miniszoknyában jár, szinte kilátszik belőle a fél segge. Erkölcstelen némber, akihez ismeretlen férfiak járnak esténként. Talán még kurva is. Tanárnő létére. Na, szép. De már rakják neki a máglyát.

Mocsonai pedig nem jár templomba, a polgármesteri hivatalban dolgozik. És mégsem. Ki fogják rúgni ezért. Majd ő tesz róla. Neki muszáj lenne, mert példával kell elöl járni a hitetleneknek, Isten is példával jár elöl, mindenki pokolra kerül, aki nem szögezi ki a feszületet szobája falára, ágya fölé. Nem lehet csak úgy élni a vakvilágba bele, hit kell, szilárd erkölcs, nem a homoszexualitás, meg a népek keveredése. Milyen gyerekek lesznek így? Kékek, zöldek, barnák, feketék? Undorodva gondolt arra, hogy egy néger férfi levetkőzik előtte.

Dudás Feri pedig kommunista, a disznó, már az apja is kommunista volt, és egy szava sem igaz neki, biztos lop is. Mindenhonnan. Ahonnan csak tud. Borzasztó emberek vannak!

Kégler doktor rendes embernek látszik, de a múltkor rászólt Emerenciára, hogy ne dugdosson a postaládájába mindenféle vallásos anyagokat. Emerencia rémületében letagadta, hogy ő az elkövető, este három imával többet is mondott el, szégyellte, hogy hazugságon kapták. Ügyesebbnek kell lennie. De addig nem nyugszik, amíg a doktort el nem csábítja a templomba. Egy gazdag támogató mindig jól jön. És egy doktor támogató is. Az emberek még hisznek a doktoroknak. A doktoroknál csak a papoknak hisznek jobban.

Aznap este elégedetten tért nyugovóra. Istent nem lehet legyőzni! Az még az ördögnek sem sikerült. És ő már egyenes úton halad a mennyország felé. Mert csak a tiszták látják a fényt. El kell égetni minden rebellis könyvet. Meg kell égetni minden rebellist.

Néhány percig még azon gondolkodott, hogy pisilt-e lefekvés előtt, aztán mély álomba zuhant, Beszteri atyával álmodott. Olyan elegánsan tudja a szája felé nyomni az ostyát. Emerencia álmában elmosolyodott.

Az utcán

Barga Anasztázia ült az ágyon. Az út szélén. Előtte elrobogtak az autók, kamionok és buszok. Szorította magához táskáját, de nem mozdult. Az ágy mellett volt mosógépe, annak nekitámasztva az esküvői fotójuk. Körben az összes holmija. Azt a piros fazekat úgy is ki akarta dobni.

Szegény férje már nem élt. Két éve infarktust kapott, amikor elolvasta a bank levelét. A kórházig sem bírta ki. Barga Anasztázia csak ült ott, némán, bámulta a térkövet a járdán . A végrehajtó, a rendőrök már elvonultak. A kilakoltatás gyorsan, szakszerűen zajlott.

Nem tiltakozott. Nem szólt egy szót sem. Csak nézte őket. Szótlanul írta alá a jegyzőkönyvet. Az egyik rendőr megkérdezte tőle, hogy minden rendben van? Bólintott.

Persze. Minden rendben van. Hetvenkét évesen már mi baj történhet? Még meleg van. Még él. Csak bámult maga elé. Aztán eleredtek a könnyei.

Fotó: civilhetes

2027

(Reggel hat óra. Magas, erős férfi lép be az ajtón. Negyvennél idősebb, de még nincs ötven. Farmert és fekete inget visel, az ing nincs begyűrve nadrágjába. Erős, sűrű szemöldöke fekete, a szeme is sötét, de inkább ábrándozó mint kegyetlen, ujjai hosszúak, nagy keze inas, de finom.) 

– Tisztelt hölgyeim és uraim! Érezzék megtisztelve magukat, hogy itt vagyok! Látogatásom szándékolt és tervezett, melynek semmi köze a marxizmus-leninizmushoz, talán csak a Jóistenhez és egyéb, kisebb istenekhez, mert önök számára most eljött az idő! Nekem ehhez semmi közöm, tényleg semmi. Jaj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam, Gecsvalik Ede Hunor vagyok, az ítéletvégrehajtó. Nem szép mesterség, tudom, de ez is csak egy munka, melyért megfelelő fizetség jár. Megígérem önöknek, méltányos és gyors leszek, nem azért, mert nem szolgáltak rá a szenvedésre vezérlő nagyjaink szerint, hanem mert az én gyönge szívem együttérző. Nagyjából. 

Azért mondom, hogy nagyjából, mert egyszer szívesen kipróbálnám a nácik módszerét, akik hentes kampóra akasztották fel az árulókat. Higgyék el, még én is beleborzongtam, elképzeltem, ahogyan a hegyes kampó beszalad az áll alatt a húsba, átszúrja a nyelvet, majd a szájpadlásban áll meg a vége, nem éri el az agyat, nehogy túl gyors és könnyű legyen a halál; a test súlya húzza lefelé a hátrakötött kezű elítélteket, a fájdalom, a zubogó vértől való fuldoklás végez velük. Idővel. Szörnyű. Tényleg beleborzongtam, amikor ezt egy filmben láttam, bár az is lehet, csak a bomlott elméjű filmrendező találmánya ez a kivégzési mód, még a nácik sem voltak képesek ilyen aljasságra, bár ebben nem vagyok biztos. Sokat beszélek, tudom, de meg kell adni a tiszteletet a halálba menőknek, és tudom azt is, hogy szavakkal is lehet ölni, de úgy sejtem, erre most nincs elegendő idő, bocsássanak meg nekem ezért. 

(A folyosóról rohangálás, ordítozás zaja szűrődik be, néhány pisztolylövést is hallani, messzebbről géppisztolyok kereplésének hangja fut végig a megszürkült falak között.) 

Most következik az a rész, melyet nagyon utálok, fel kell olvasnom önöknek az ítéletet. Tudom, elhangzott már a bíróságon, fellebbezésnek sincs helye, ám ez a szabály, hát, ne szegjük meg, mert még a végén mi feszengünk itt kötéllel a nyakunkban. Jaj, de paraszt vagyok, önök már kötéllel a nyakukban ácsorognak, látom, a kolléga kellően megfeszítette, hogy érezzék a halál leheletét, mely bizony bűzös. Legalábbis úgy sejtem. 

Ne haragudjanak rám, én szívesen csevegnék önökkel, bár tudom, összevarrták a szájukat, hogy ne tudjanak megszólalni, még a végén vad eszméket ordibálnának szét, éljen a haza, éljen a szabadság, éljen a demokrácia, tudom én, de erre tényleg semmi szükség, és valljuk be, túl sok értelme sem lenne. Úgy látom, önök fiatalok, önök előtt állt volna a jövő, a két hölgy szülhetett volna egy tucat gyereket, szerethette és kényeztethette volna férjét, finomakat főzhetett volna; nekem például a csirkepaprikás a kedvencem, szeretem a hagyományokat, és tisztelem is. A két fiatalember pedig szolgálhatta volna a hazát, csinálhatott volna gyerekeket, főzhetett volna pálinkát, hogy mást már ne is emlegessek. Na, mindegy is, nem az én dolgom ítélkezni, vannak erre megfelelő, tanult emberek, akik végzik a dolgukat, akik megállapítják és kimondják a bűnösséget. A törvény szent. Nincs apelláta, aki lop, levágják kezét, aki másképp vét, lógni fog. Na, mi ez a lárma, nem lehet így dolgozni! 

Szóval, az ítéletek. A Nemzeti Szittya Tanács és a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető iránymutatása szerint, a Nemzeti Megfellebbezhetetlen Bíróság ítélete alapján Solymosi Szidónia vádlott felbujtás, izgatás, az állam elleni bomlasztó tevékenység, rémhírterjesztés, a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető szidalmazása miatt kötél általi halálra ítéltetett, mely ítélet azonnal végrehajtandó. Bocsásson meg kisasszony, megnézem, ki ricsajozik ennyire odakint, így nem lehet dolgozni, így nem lehet átéléssel csinálni semmit sem! Még meghalni sem. 

(Az ajtóhoz sétál, kinyitja, kidugja fejét, szétnéz, aztán gyorsan visszalép, visszacsukja az ajtót, a zárban elfordítja a kulcsot. Odalép az egyik férfihez, megfogja az állát, a másik kezével hátul a fejét, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés.) 

– Gömöri doktortól tanultam, csak egy finom mozdulat, semmi fájdalom, semmi felesleges kín. Így kell ölni, kérem. Úgy láttam, börtönlázadás tört ki, néhány fogoly fegyvereket is szerzett. Ne aggódjanak, ez nem gátolja meg az ítéletvégrehajtást, hiszen nekem ez a feladatom. Természetesen leverik majd ezt a nevetséges lázadást, mert a hatalom erős, bebiztosította magát időben, felfegyverkezett, megfizeti bérenceit és zsoldosait. Na, miket beszélek? Szerencse, hogy itt nincs beszerelve kamera, mikrofon. De ez a helyzet, hölgyeim és uraim, a Jóisten sem mentheti meg önöket, a rendszer tökéletesen kiépült, minden csavar a helyén, a mű egész és megismételhetetlen, vértelenül épült, de véres kegyetlenségre képes immár. Nincs ellenség, mert mindenki ugyanazon az oldalon áll, vigyázban, szemlesütve, fejet lehajtva, engedelmesen. 

(A második férfihez lép, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Az ajtón dörömbölnek, rázzák a kilincset. Az egyik nő mellé áll, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Géppisztolyok ütemes dörrenése hasít bele a csendbe. Kívülről szétlövik a zárat, belökik az ajtót. Négy fegyveres rohan be a cellába. Gecsvalik fogja a lány állát és fejét.) 

– Tisztelt uraim! Beszéljük meg! Tudják, én parancsra cselekedtem, mert még a katonaság idejéből ismert a mondás, a parancsot megbaszni nem szabad, mert szaporodik. Ne értsenek félre, nem tréfálkozom, az élet véges, a helyzet szomorú, a rendszer mindenkit beállított a sorba, maguk is tudják! Van egy kölyköm, ja, és ott az asszony is, élni kellett, valahogy. Ez is egy munka. Ha én nem csinálom, elvégezte volna más. Mindig van jelentkező, jó pénzért mindenre. 

Igen, a rendszer, én is tudom, gyalázatos, korrupt, aljas, számító, hazug, de ezt senki sem merte kimondani. Most egyébként forradalom van? Csak kérdem. Mert annak örülök. Mindennek vége szakad egyszer. 

De nem szaporítom a szót. Egyezzünk meg! Én elengedem ezt a csinos lánykát, önök pedig elengednek engem. 

(Az egyik fiatal férfi bólintott, Gecsvalik elengedte a lányt, felemelt kézzel előre lépett. Egy másik fegyveres odament a lányhoz, eloldozta, egy szikével óvatosan átvágta száján a varratot.) 

– Uraim, remélem, megegyeztünk. El is megyek haza. Az asszony marhahúst készített, gombával. Nagyon finom, meg is hívhatom magukat, ha gondolják. De jó, hogy vége van már ennek a mocsok rendszernek, az étel is jobban esik az embernek – nevetett hangosan. – Akkor én mennék. 

– Sehová sem megy! – lépett elé Solymosi Szidónia. – Hozzatok egy hentes kampót! 

(A lány merőn néz Gecsvalik szemébe, akit megbilincselnek. Nincs benne harag, de még mindig remeg a keze, nyakán piroslik a kötél nyoma.) 

– Egy húskampó. Csak a feeling miatt. Amíg beszélgetünk – mondta mosolyogva. Eszméletlenül fájt a szája, minden egyes szónál. – Csak a haza, a szabadság, a demokrácia miatt.

Fotó: Human Online

A vihar

– Gut, Heinrich, gut – bólogatott Schmidt őrnagy –, ez nem fájdalomról szól, hanem az emlékezésről. A fájdalom oly erős érzelmi hatás, mely stimulálja az idegsejtek működését, a memóriád is jobban fog működni. Schultz nem azért ütlegel téged, mert fájdalmat akar okozni, hanem segít átgondolni az eseményeket.

– Adj még neki – intett Schultznak, a verőlegénynek, aki legalább két méter magas, százhúsz kilós izomkolosszus volt, kőkemény öklökkel, madárszemekkel, összegyűrt fülekkel. Heinrich bal szemét már nem tudta kinyitni, formátlan véres hurkának látszott, vörös, lila és fekete foltokkal, arccsontján szétrepedt a bőr, Schultz értette a dolgát, a fiatal férfi két fogát kiköpte, aztán ájultan billent félre a feje. Schultz nyakon öntötte egy vödör hideg vízzel, aztán kezdte elölről az ütlegelést.

– Őrnagy elvtárs, mit remél? Ez a szerencsétlen nem fog bevallani semmit – húzta meg száját undorodva Gilsch hadnagy. Gyűlölte az erőszakot, bár belátta, rendnek kell lenni, a rend az, amely megvilágosítja az elmét, kijelöli az irányokat, határt szab a lelkesedésnek és a hőzöngésnek.

– Én semmit sem remélek, fiam – nézett rá komolyan Schmidt őrnagy, leült a székre, ivott egy korty francia konyakot. – A remény a gyávák és gyöngék malasztja, akik képtelenek átlátni a folyamatokat, nem ismerik fel a célokat, nincsenek birtokában a megfelelő eszközöknek.

– Őrnagy elvtárs, bocsásson meg, hogy vitatkozom, de ön lenézi az ellenséget, ostobának és tehetetlennek tartja a rendszert támadókat, pedig mind veszélyes. Kivétel nélkül.

– Dehogy nézem le őket, de tisztában vagyok azzal, mekkora hatalom van a kezemben, mire vagyok képes. Önnek még sokat kell tanulnia Gilsch, a rendszer csak akkor működik jól, ha mindenki tudja, mi a feladata. Jelen esetben Heinrich a rendszer ellen támadt, naiv hittel azt hitte, győzhet, de tévedett, ő soha nem győzhet, mert egyedül van, még ha felismert is egy lehetőséget, mellyel élni próbált.

– Őrnagy elvtárs, a hőlégballon Nyugat-Berlinben kötött ki, átsodorta a vihar.

– Igen, így van. Valaki hibázott, a felelősöket meg kell keresni, meg kell büntetni. Ez a mi dolgunk. Jegyezze meg Gilsch, mindig vannak felelősök!

– Heinrich?

– Igen. Heinrich. Most Heinrich. Unokahúga is ott volt a hőlégballonban, Heinrich tudatosan nem megfelelően kötötte meg a köteleket, hogy a ballon elszabadulhasson, így az unokahúga dezertálhasson az országból.

– Én nem nézek ki belőle ilyen tudatosságot, őrnagy elvtárs.

– Tehát Heinrich nem bűnös? Akkor ki a bűnös?

– Nem tudom megítélni, engedelmével, őrnagy elvtárs, ez a fiú egy egyszerű katona, csak a véletlennek köszönhető, hogy unokahúgát kiválasztották a jutalomrepülésre.

– Értem, tehát ön szerint Heinrich nem bűnös. Akkor ki?

– Nem tudom, őrnagy elvtárs.

– Gilsch, maga szervezte a bemutatót, ön választotta a helyszínt, emlékszem, azzal indokolta, hogy lássák Nyugat-Berlinben, nálunk olyan magas az életszínvonal, olyan nagyszerű az élet, hogy egyszerű polgárok is feljuthatnak a narancssárga hőlégballonra.

– Így volt, őrnagy elvtárs, büszke vagyok és egyben elkeseredett, mert hazánk nagyságát jelképezhette volna ez a repülés, az imperialisták is láthatták volna, élhető és szórakoztató itt az élet.

– Látták. Ott kötött ki a ballon húsz derék keletnémet állampolgárral. Gilsch, lehet, hogy maga szervezte ezt így? Nem is Heinrich a bűnös?

– De őrnagy elvtárs! Dehogy!

– Na, látja, Gilsch, bármit meg lehet fordítani, oda és a visszájára is; ahhoz, hogy rend, fegyelem és biztonság legyen, mindig kellenek felelősök, mindig kellenek olyanok, akik megkeresik, megtalálják a felelősöket! Érti?

Az őrnagy felállt a székről, átsétált a nyitott ajtón át a másik cellába, intett Schultznak, ne üsse tovább a fiút.

– Nos, Heinrich? Eszedbe jutott még valami?

– Őrnagy elvtárs, gyönyörű volt az a hatalmas ballon. Új volt a kötél. Be kellett volna áztatni előtte, „megvakarózni”, hogy a szálak egymásba tudjanak kapaszkodni.

– Szóval, te ezt tudtad, mégsem jelentetted?

– Csak akkor láttam, amikor a betontuskókhoz kötöttük a kötelek végét. Már ott voltak a vendégek, már nem volt mit tenni, de azt nem tudtam, hogy nagy vihar lesz.

– Értem, fiam. És a hallgatásodnak semmi köze ahhoz, hogy unokahúgod is a ballon kosarában volt?

– Örültem őrnagy elvtárs, Hilda rendes lány.

– És úgy gondoltad, nyugatra szökteted?

– Dehogy, eszembe sem jutott!

– Heinrich, én hiszek neked, de a katonai törvényszék nem volt ilyen megértő, holnap reggel agyonlőnek, mert nem tudtad meggyőzni őket a vallomásoddal, hogy te valóban szereted a hazádat.

– Szeretem, őrnagy elvtárs, nem tehetek semmiről. Csak a vihar.

– A vihart nem lehet megbüntetni fiam, sajnos nem. Egyébként is hiábavaló volt az ügyeskedésed, az áldozatod, Nyugat-Berlinben lezuhant a ballon. Mind meghaltak.

Az őrnagy hideg kék szemekkel bámulta a halálraítéltet, megcsóválta fejét, átsétált a másik helyiségbe. Töltött még egy kis konyakot poharába, a csupasz izzó elé emelte.

– Látja, Gilsch, ha lenne Isten, akkor ő is büszke lenne erre a konyakra. Tökéletes, az emberi elme legtökéletesebb találmánya, nem enged lankadni, megenyhülni, együttérezni, felforrósítja a szívet és az elmét. Igen, Gilsch, mindig kell valaki, aki bűnös, legalábbis a bűnösség látszatát kelti, és ez már elegendő az ítélethez.

– Értem, őrnagy elvtárs, de miért mondta Heinrichnek, hogy mind meghaltak, hiszen valamennyien sértetlenül földet értek Nyugat-Berlinben?

– Mert ha remény sincs már, akkor semmi sincs! És az a halálnál is jobban fáj.

Fotó: BLIKK