Az egyformák és az egyformábbak

Az egyformák csordaszellemében

húgyszag terjeng,

egyforma húgyszag,

akol-meleg,

nem tűrve intelmeket,

összebújva

újra

szép lesz ez a holnap,

csak ne lenne ez a titkolt

húgyszag.

Az egyformák hetente

kétszer,

mit az ösztön igényel,

egyforma combok

között,

egyforma lihegéssel,

– mert a világ örök –

megteszik, mit kell,

s egyforma combok

nyílnak,

heti kétszer,

édes, genetikus kényszer,

egyforma kielégüléssel

megtörténik, mi kell.

Az egyformák formát,

tartalmat nem értve

önként borulnak térdre,

s egyforma Isten előtt

szólnak egyforma imák,

egyforma díjszabással

megvásárolhatók

egyforma bűnökre a

búcsúcédulák.

Az egyformák egyformára

festik arcukat,

vörös, narancs, fekete

és barna sávokat,

s egyforma beszédek

tüzelnek egyformán

bugyuta hadat,

az egyformák

nem hazát szeretnek,

csak örülnek,

hogy valahová

besorolhatnak.

Az egyformák

egyformák,

rabszolgák,

arctalan,

balga söpredék,

kiknek senki

sem tudja

felnyitni szemét.

Az egyformáknak elég 

egy kis krumpli, 

netán kis pénz, állás, 

az egyformább már 

arany Rolexet, 

jachtot akar, 

csak kussolj, nyomd a lóvét, 

Kánaán lesz itt, 

hamar, hamar!

(Fotó: dinoyudha)

Nehéz az élet

Karakas Bálint felnézett a felhős égboltra, krákogva megköszörülte torkát; negyvenes évei közepén járó magyar-történelem szakos középiskolai tanár, léptei megakadtak az időben, halálfélelem szorította nyakát, nem jött ki hang a száján. Szégyellte. A ködös november hideg érintéssel kúszott be fekete-bordó-sárga kockás sálja alá, miközben egy hajléktalan az Oktogon egyik szemeteskukájából kiemelt egy befejezetlen, szinte még meleg hamburgert. Rögtön bele is harapott, az értéktelen szemét meg a földre hullott üres, összegyűrt cigarettásdobozok, taknyos zsebkendők, széttépett villamosjegyek és szerelmeslevelek dekadens elegyében.

Egyre inkább úgy érezte, lenyelhetetlen gombócként akadt meg torkán a pedagógus életpályamodell, se lenyelni nem tudta, se kiköpni, csak böfögött tőle, csuklott, émelygett, de nem javult. A régi mozgalmi nóta jutott eszébe, mely szerint a „múltat végképp eltörölni” volna jó, ám a villanyoszlopokra szerelt szürke hangszórókból Bartók Elindultam szép hazámbul című feldolgozásának keserű dallama gomolygott a tér fái között, ám Karakason kívül senki sem figyelt, senki sem hallotta. Persze, az emberek soha nem figyeltek semmire, semmire sem figyelni pedig annyit jelentett, a múlt lassan, teljes alávetettséggel törlődött emlékezetükből. Derengett nekik Horthy Miklós neve, ám azt már nem tudták megmondani, ki ő, viszont meggyőződéssel állították, gyönyörűséges hófehér lova önfeláldozón vállalt részt az I. világháború megnyerésében, és Magyarország, mint győztes hatalom, bevonult Washingtonba a pirézek oldalán. Fogalmuk sem volt a békekölcsönről, ám valamennyi békemenet időpontját pontosan felsorolták, határozottan állították, mindegyik Párizstól New Yorkig tartott, Tirana érintésével, papi áldással, szónoklatokkal, nemzeti konzultációkkal fűszerezve, mert a liberalizmus nevű vírus leghatásosabb ellenszere a gyaloglás.

Megköszörülte torkát, mintha mondani akart volna valamit, ám mégsem akart, tudta jól. Alkotmányos joga a hallgatás, elsőgenerációs értelmiségiként – egy akácfából készült lapátnyélbe kapaszkodva –, még akár jólfésült közmunkás is lehet valamelyik stadionépítésen, ha túlságosan sokat jártatja a pofáját. Hiába szomorodik bele Gábriel arkangyal országalmástól a hazudozásba, a pofázás akkor is rendszeridegen marad, mert a hatalom „diszkrét bája” már nem annyira diszkrét, nem annyira bájos.

Tehát már nem akart semmit sem mondani, otthon sem, csak számolgatta hónap közepén a nemzeti címerrel díszített porcelánbögréből kiborított száz és kétszáz forintosokat, és úgy érezte, a Kánaán kódjelű kormányprogram egyetlen szava sem igaz.

Persze a történelem leszarja a kisembereket, hiszen egy kisember soha nem tudna elég nagyot álmodni, mert ahhoz túlságosan kicsi, túlságosan tanulatlan, túlságosan gyáva, eleve elrendelt, eleve korlátozott, eleve halálra ítélt.

Legfeljebb még nem tudja. Valójában nem több a történelem játékszerénél, ágyútöltelék az időközönként ismétlődő forradalmak ágyúcsövében, hogy majd a békeidők beköszöntével ismét visszasüllyedjen királyok, diktátorok, maffiózók, mogulok, konszernek, titkosszolgálatok és különféle hivatalok szolgájává, rabszolgájává.

A fekete Audi gumijai füstöltek a vészfékezéstől, de megállt. Nem magyar termék, nézett rá furcsa mosollyal szája szegletében Karakas Bálint. Az élet csak megy tovább. Úgy tűnt, még nem jött el az ideje a végének. És még mindig felhős volt az ég. És még mindig ott volt torkában a gombóc, melyet se lenyelni, se kiköpni nem tudott. Nehéz az élet.

Fotó: pinterest

Ilyen szerelésben nem lehet

Harmincnyolc. Árnyékban. Felforr a fejemben a víz, szerencse, hogy nem tud kárt tenni semmiben. Kisétálok a fürdőszobából, kikészítve vékony nyári nadrág, fehér ing, könnyű, „légkondicionált” nyári cipő, nyakkendő.

Utálom a kora délutáni megbeszéléseket, utálom a hideget, a meleget, felmenőim között nyilván nincs sem eszkimó, sem afrikai néger, mégha én multikulturális vagyok is, melynek semmi köze a hőséghez, a hűséghez, a dollár árfolyamához, de még a Zaporozsecek kuplungtárcsájához sem.

Nem tudod te, hogyan kell ilyen nyári melegben viselni a nyakkendőt?, nevet a hátam mögött Juliette; megfordulok, valóban van egy nyakkendő a nyakában. És más sincs rajta, engem pedig kiver a víz, pedig most zuhanyoztam le.

Az emberiség legjobb találmánya a gyönyörűséges női test, egy szál nyakkendőben kiváltképp, de kénytelen vagyok ellenállni a kísértésnek, pedig a keblek, csípők, ölek, combok metaforájába rejtezve sokkal könnyebben megérteném a világ folyását, a metakommunikáció nyelve úrrá lenne a rideg racionalizmuson, a bitek és byteok tengerében nem lenne szükség fordítóprogramra, azonnal értenék mindent, mélységet, magasságot, szépséget, csúfságot.

Harmincnyolc. Árnyékban. Nagy Imre szobra is arrébb került, József Attila sem volt jó helyen, Esterházynak meg nem is lesz szobor, tán csak Horthy vigyorog majd egyszer Gábriel és a birodalmi sas közé szorulva, majd, egyszer, amikor már mindent lehet a tökéletesen megtervezett vezérelvek mentén, majd, egyszer, ha már csak vezér lesz csak, elvek nem, amikor már csak vezér lesz, néhány jól védett bástya, néhány fejvesztetten futó és sok sötét paraszt. A királynő személye nem érdekes. Az lesz csak szép világ, Brecht is felröhögne a gyönyörtől; én megmondtam előre, csak senki nem hallgatott rám.

Juliette megölel, a fenébe, még csak ez hiányzott, ingerel a nyakkendője, de van nekem önuralmam; öncenzúrázom háborgásaimat, na, persze, a komcsikon szocializálódtam én, tudom, hogyan kell csinálni, bár könyvégetésre nem emlékszem, Aczél György feltámadt, ő is röhög, a magyar nyelv sír; megpróbálok jobboldaliként írni, aztán baloldaliként; csupa hülyeség tör elő a “tollamból”, a billentyűzet merevgörcsöt kap, a monitor négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül; a rádióban Karády énekel, retro hangulatom támad, aztán rádöbbenek, akkor még nem is éltem, szerencsére, mert Horthy börtönében – mint elvetemült ellenálló, zsidó-mentő – semmi jó sem várt volna rám; ezt se Gábriel, se a birodalmi sas nem akarhatta, legfőképpen én nem.

Juliette meg is csókol, hagyjál csak itt, te hűtlen, duzzog, miközben duzzadt mellét ingemen keresztül hozzám nyomja; már nem is érdekel a megbeszélés, a világmegváltás sem hoz lázba; jól ismerem a bronzcipőket a Duna-parton, és mindig szégyenkezem, amikor megállok ott, magyar magyarnak farkasa; a gyűlölet szagát fújja a szél; aztán később is, a fekete bőrkabátok, fekete autók idején, az Andrássy út 60.-ban, a spiclik és a mindent látó és halló állambiztonság undorító korában; szerencsére még akkor sem éltem, egyiknek sem lettem volna jó, mert nem tudok sem jobboldali, sem baloldali módon írni, lehet, írni sem tudok, csak úgy csinálok, mintha tudnék, mert annyira izgalmas írástudónak látszani.

Juliette nevet, kinevet ez a kis piszok, amikor harmincnyolc fok van árnyékban, és már négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül a világ, néhol már a függönyöket is behúzzák, a kikapcsolt mobiltelefonokat beleteszik egy fonott kosárba, beteszik a kamrába, az alsó polcra, s minden diskurzus halkan, a terasz előtt, a fák árnyékában zajlik; ismét divatba jött a virágnyelv, az óvatosság, a gyávaság, a hallgatás;régebben Rákosi, Kádár, most Horthy szuszog a fülünkbe; még nem égetnek könyveket, még nem égetnek szerzőket; Aczél György röhög,

Brecht is, mindenki csak röhög, én pedig egyre dühösebb vagyok, harmincnyolc, árnyékban; a kilakoltatottakat nem érdekli a művészet szépsége, semmiféle konzultáció sem; egyre dühösebb vagyok; a sötétben a gyűlöletnek szaga van.

Juliette átölel, érzi rajtam a feszültséget, tehetség helyett csak a tehetetlenségem motivál; sosem voltam bértollnok, sosem voltam senki, mondom dühösen; két tenyere közé fogja arcomat, mosolyog; édeske, súgja, inkább öltözz hozzám, ilyen szerelésben nem lehet vitatkozni rendesen!

Fotó: pinterest