A következő címkéjű bejegyzések mutatása: forradalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: forradalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. március 3., péntek

Nyugdíjas napok, citromos-túrós rétesre, malterosládára

Az élet nem is olyan unalmas, egyáltalán nem kiszámítható, sokszor rendkívüli, izgalmas, és előfordulnak édes meglepetések, gondolta Amarillisz de Grone, megigazította termetes melleit, kitárta szárnyait és a levegőbe emelkedett. Nyugdíjas angyalként is imádott a kisváros felett repkedni, bámészkodott, figyelte az embereket, olykor elkövetett egy-két kópéságot, élvezte az életet, s megállapította, szüksége lenne egy nyugdíjas, hímnemű angyalra. Na, csak azért, hogy teljes legyen az élet.
– Ja ljubljú tyibjá! – ölelte át Farkasfalvi úr nyakát Ludmilla Pudmila Gracikova, aki egykori orosz katonatisztként hazánkba szakadt, meglobogtatta magyar személyi igazolványát és lakcímkártyáját, aztán tömzsi, hófehér ujjacskáival csókot lehelve kilibegett az ajtón, melyről itt-ott már lepattogzott a festék. Farkasfalvi Edömér fellélegzett, kikapcsolta számítógépét, felkapta kabátját és aktatáskáját, öles léptekkel kilépett a Bevándorlási Hivatal kapuján. Utálta a parancsszóra elvégzendő, értelmetlen és érthetetlen feladatokat.
– Egy frászt szeretsz te engem! Ne is szeress, még magyarul sem tudsz, te némber – morogta maga elé. Kívánta a nyugdíjat, a csöndet, a nyugalmat, az ügyfelektől, a székükbe kapaszkodó főnököktől mentes reggeleket, a teraszon akart ücsörögni, kortyolgatni kávéját, átlapozni a friss újságot; úgy tervezte, lassan és méltósággal, három évtized alatt vonul ki az életből, örökre elaludva öblös fotelje mélyén.

Amarillisz de Grone a híd tetején ücsörgött, élvezte a napsütést, szárnyait is kitárta; egy öngyilkosjelölt mászott fel mellé, de nem látta őt, görcsösen kapaszkodott; megmentenek, megmentenek, hajtogatta, remegő lábakkal felegyenesedett, aztán zuhanni kezdett az örvénylő folyóba; Isten megsegít, megsegít, ordította. Amarillisz de Grone megcsóválta fejét, a vakhit furcsa ködként lebegett a viháncoló hullámok felett, míg az első álmos szellő szét nem kergette.
Farkasfalvi belépett a Gerbeaudba, kívánt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest, olyat, amelyhez hasonlót nagyanyja sütött; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket. Igen, megérdemli, megérdemli, mert elviseli ezt az idióta világot, az örökös harcot és intrikát, a tehetségtelen emberek pöffeszkedését, pökhendi viselkedésüket, közönyüket. Tényleg úgy érezte, ki kell vonulnia az életből, kigyalogolni, végig a Duna mentén, belélegezni a szabadság illatát, mosolyogni, rétest enni, kávét inni; nem is kívánt már mást.
Amarillisz de Grone a szomszéd asztalhoz telepedett le, rendelt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket, közben alaposan megnézte a szomszéd asztalnál ülő férfit; hatvan körül lehetett, ritka, őszes haja gondosan rövidre nyírva, világoskék inget, sötétkék öltönyt viselt, nyakában absztrakt mintázatú, narancsos színű nyakkendő feszült tökéletes csomóval megkötve, a fekete cipője olyan tiszta volt, hogy visszatükrözte a helyiség berendezési tárgyait.
Nem angyal, de angyali, mosolyodott el Amarillisz, pontosan megfelelő; Farkasfalvi elmerengve bámult ki az ablakon,

A híd közepén furcsa menet közeledett, egy malterosládában apró, kövér ember ücsörgött, fején színes bohócsipka, négy sovány férfi cipelte a ládából kinyúló fa rudakat markolva. Mellettük, időközönként meghajolva, pocakos, ősz hajú férfi sétált, előttük egy szakadt ruhájú nő sepregette az utat, néha visszanézett, áhítatosan vigyorgott. Lehettek vagy tízen, nők, férfiak vegyesen, tátott szájjal hallgatták a bohócsipkást, aki folyamatosan beszélt.
– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való – olvasta papírjából; negyedóránként előhúzott a zsebéből egy húszezrest, odaadta a mellette sétáló, ősz hajú pocakosnak, aki egy tízezrest továbbadott a mögötte sétáló, kiolvashatatlan fogsorú, szőke nőnek. A szőke nő ötezrest nyújtott a mellette botladozó, sárga hajú, szemüveges piperkőcnek, aki egy kétezrest nyomott a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi kezébe. Mindenki kapott valamennyi pénzt, utoljára a malteros ládát cipelő négy ágrólszakadt zsebébe csúsztattak tíz-tíz forintot. Mindenki boldog volt.
Amarillisz de Groeb elképedve figyelte a furcsa társaságot; ezeknek teljesen elment az eszük, nevetett; igyekezett megérteni, hogy a bohócsipkás ugyan mivel tartja sakkban őket.
– Én vagyok a király, láthatjátok – olvasta hangosan a bohócsipkás, kezében remegett a papírfecni. – Ha akarnám, még repülni is tudnék, ha akarnám, itt lenne a Kánaán, ha akarnám, mindenki csak engem szolgálna.
Benyúlt a zsebébe, aztán a másikba. Majd a nadrágzsebében kotorászott. Az ősz hajú, pocakos kérdőn nézett rá.
– Nincs most több. De ha akarnám, lenne. És lesz is. Ne bámulj így rám.
Akkor hangos reccsenéssel eltört az egyik rúd, amely a malteros ládát tartotta; megbillent, a másik három teherhordó kezéből is kicsusszant a másik három rúd, a bohócsipkás kigurult az aszfaltra, terpeszben ücsörgött egy darabig és dühösen szemlélte a tülkölő autókat.
– Most mi lesz? – kérdezte az ősz hajú pocakos.
– Adj nekik pénzt.
– Az enyémből?
– A tiédből. Az is az én pénzem, csak kölcsön adtam neked.
– Egy frászt! – legyintett az ősz hajú dühösen, majd nagy léptekkel elindult az ellenkező irányba. A négy ágrólszakadt a kezét nyújtogatta, de senki sem nyomta bele a tízesüket, a kiolvashatatlan fogsorú szőke nő, a sárga hajú, szemüveges piperkőc, a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi már messze járt. A bohócsipkás elővette a papírlapot, fennhangon olvasni kezdett.
– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való!
A négy ágrólszakadt dühösen nézett rá, kihúzták a malteros láda oldalából a vastag husángokat. És csúnyán néztek. Minden lépésnél egyre csúnyábban.

– Isteni finom ez a rétes. Látom, ön is ilyet eszik. Kérem, üljön át az asztalomhoz, ide, mellém – mosolygott ellenállhatatlanul Amarillisz de Grone.
Sokáig beszélgettek, aztán sokáig sétáltak a városban, szinte észre sem vették, hogy kéz a kézben, aztán a Duna-parton Farkasfalvi erősen átölelte és megcsókolta a nőt. Forróság öntötte el, úgy érezte, mintha ismét húszéves lenne, mintha egy angyalt csókolna, mintha ismét lenne értelme az életnek. Alig talált bele a kulcslyukba, nevetgélve léptek be a férfi lakásába, levetkőztették, lefürdették egymást, aztán ágyba bújtak.
Már éjfél is elmúlt, de még ébren voltak, Amarillisz a férfi mellkasán feküdt, ölelte, finom ujjaival meztelen bőrét simogatta, közben beszélgettek.
– A forradalom előszelét érzem, olyan édes, olyan lelkesítő – csicsergett Amarillisz.
– A forradalom csak az elkeseredett szegények és az idióta idealisták szórakozása, Mammon isten pedig jót röhög, aztán kíméletlenül rendet tesz – mordult fel Farkasfalvi.
– Jaj, ne légy már ilyen kishitű, látod, az ágyban is milyen jól teljesítettél, pedig a Gerbeaudban azt mondtad, te már öreg vagy. Az élet édes, gyönyörűséges, csak tenni kell érte, dédelgetni, álmodozni, és ha kell, harcba szállni.
– Amarillisz, ne beszéljünk már ilyen dolgokról, mert még a végén elvisz bennünket a titkosrendőrség.
Dehogy visz. Dehogy, ne félj édeske, majd én megvédelek – ölelte át Amarillisz Farkasfalvit. Látta, hallotta, érezte a férfi minden gondolatát, érzelmei vadul örvénylettek, érezte és értette a kétségbeesést, a tehetetlenséget, a fájdalmat, a féltést. Tudta, hogy másnap szét kell tárni szárnyait, meg kell vizsgálni, hogy milyen is az a forradalom. Mert nem lehet örökké félni, nem lehet örökké nyomorogni, nem lehet örökké kétségek között élni, a citromos-túrós rétes mindenkinek jár, de toronyóra láncostól senkinek sem, hiszen az élet édes és gyönyörűséges, csak tenni kell érte, hogy igazságos is legyen. Holnap üzen is Justitiának, ideje pörgősebbé tenni a nyugdíjas napokat.


Fotó: Pinterest

2020. október 18., vasárnap

Forradalom

– Ötvenezren kellene lennünk – csóválta meg fejét reményvesztetten Vermes úr, a világfi, rekedtes hangjába csalódottság ültetett elhagyott madárfészket. 
– De csak öten vagyunk – sipákolt Bende úr, az úri szabó, aki már nyugdíjasként álmodott zakókat, pantallókat, kabátokat, melyek soha nem készültek el. 
– Ne értek rá. Van ilyen. Az ember elfoglalt, nem ér rá még a forradalomra se – vágott idétlen képet Solymos ezredes, nyugdíjas katonatiszt és múzeumi teremőr. 
– Én megyek haza. Az asszonynak meg se mertem mondani, hogy ide jövök – vágott közbe Schwartz tanár úr, s lopva körülnézett, látja-e őket valaki. Mert valaki mindig lát, és valaki mindig hall, ezt már jól megtanulta, persze nem az egyetemen. Ott csak az algebrát, meg a többit. 
A ceglédi Református Nagytemplom tornyában megkondult a harang. Este hét óra volt. Hangja átsuhant a díszes kovácsoltvas kerítésen, átszaladt a Szabadság tér fázósan ácsorgó fáinak kopasz ágai között, belesett a volt Délibáb cukrászda ablakán, ami az utóbbi időben modern szendvicsbárrá avanzsált, nem törődve a fizetőképes kereslet gazdasági együtthatóival, meg a télidővel, a mindenhonnan fújdogáló szelekkel, aztán ismét visszaalakult, kávéházilag, cukrászdailag, éttermileg felismerhető vendéglátóipari egységgé. 
– Én megmondtam! Az emberek idióták, meg beszariak, ráadásul most van a Kód a televízióban. Ki a fene szervez este hét órára forradalmat? – zsémbelt Lovász úr, inkognitóban gépészmérnök, főállásban munkanélküli, titokban pedig őstermelő és pálinkafőző, bár már nem kell titokban rotyogtatni a kamra homályában a cefrét. 
– Tessék besorakozni, egymás után, egyes oszlopban – rikoltott Vargánya, akit mindenki csak takonypócnak hívott a városban, mert állandóan törölgette az orrát, folyamatosan szipogott. Diákjainak a történelemórákon azt állította, allergiás a hülyeségre. 
– Na, még ez hiányzott! – nézett a komor égboltra Schwartz tanár úr. Lebukott. Ez a gennyláda holnap az egész iskolát telekürtöli, hogy a Schwartz forradalmat akart csinálni este hétkor, csak senki nem ért rá. 
– Mit akarsz, Takonypóc? – vigyorgott rá Solymos ezredes, mint aki savanyú uborkába harapott. 
– Kuss legyen! Sorakozó! – pattogott feszesen Vargánya, mint egy eltörött pingponglabda. Az öt férfi tanácstalanul nézett egymásra. Talán meg kellene verni, már rég kiérdemelte ez a karrierista, gerinctelen szarcsimbók, hogy valaki alaposan helyben hagyja, ám egyikőjük sem mozdult. 
– Na, én megyek haza – igazította meg félszegen kabátja gallérját Lovász úr, és a többiekre sandított. 
– Senki nem megy sehová! – emelte meg hangját Vargánya – Helyzet van. A „zemberek” nem mennek sehová, míg azt nem mondom, mehetnek. Értve vagyok? Nem úgy van ám, mint eddig, hanem másképp. Nem lehet csak úgy flangálni, ácsorogni, diskurálni, destruálni. Alapilag nem. Meg törvényileg sem. Alaptörvényileg sem, mert már más a világ! 
A térre egyre többen érkeztek, lehajtott fejjel, egyes oszlopban, megindultak a templom kerítése körül, azonos ritmusban, lassú, vonszolós léptekkel, fáradt, beletörődött járással, egymásra se nézve, egymáshoz se szólva. A sorok mellett Vargánya emberei szaladoztak, ordítottak, néhol lekevertek egy pofont, máshol megrángatták és visszagyömöszölték a sorba a kilógót, a ritmust tévesztettet. Fél órán belül már legalább ötvenezer ember baktatott a templom kerítése körül. A kerítésen belül Vargánya büszkén ácsorgott egy hevenyészett pódiumon, kezében egy pohár Klément-féle vörösbort tartott, elégedetten szemlélte a tömeget. Pincsikutyái áhítattal figyelték a ceglédi vezért, az ügyesebbek loptak az emelvény mellé pakolt műanyag boros kannából. 
– Igen. Jól megmondtam. Igen. Én jól tudom. Én megteszem – suttogta halkan maga elé Vargánya. Elégedett volt rögtönzött beszédével. A „zembereknek” is illett elégedettnek lenni. Csicskásai tettek róla, hogy csak mosolygós és elégedett emberek ácsorogjanak a főnök körül. Nem is kellett hozzá nagyokat ütni. És még a ritmust sem vétették el. 
A ceglédi Református Nagytemplom tornyában megkondult a harang. Nyolcat ütött az óra. Már nyolcat. Ez kissé megzavarta Vermes urat, véletlenül összerúgta Lovász úr bokáját, aki nekiesett Schwartz úrnak, Schwartz úr felöklelte Solymos ezredest, Solymos ezredes pedig száztizenöt kilójával rázuhant Bende úr hatvanhét és fél kilójára. Az új ritmus egyetlen másodperc alatt disszonanciába torkollott, majd a következő másodpercben kimúlt. Ötvenezer ember állt mozdulatlanul, pisszenés nélkül, szorosan körbevéve a templomkertet, szorítva a kovácsoltvas kerítés hideg vasait. 
Vargánya szájában tartotta az utolsó korty vörösbort. Képtelen volt lenyelni. Megmoccanni sem mert. Ötvenezer szempár meredt rá. És senki nem tudta, mi fog történni a következő pillanatban. Senki. De már voltak elképzelések.


(Barna Miklós műve)


2020. augusztus 6., csütörtök

2027

(Reggel hat óra. Magas, erős férfi lép be az ajtón. Negyvennél idősebb, de még nincs ötven. Farmert és fekete inget visel, az ing nincs begyűrve nadrágjába. Erős, sűrű szemöldöke fekete, a szeme is sötét, de inkább ábrándozó mint kegyetlen, ujjai hosszúak, nagy keze inas, de finom.) 
– Tisztelt hölgyeim és uraim! Érezzék megtisztelve magukat, hogy itt vagyok! Látogatásom szándékolt és tervezett, melynek semmi köze a marxizmus-leninizmushoz, talán csak a Jóistenhez és egyéb, kisebb istenekhez, mert önök számára most eljött az idő! Nekem ehhez semmi közöm, tényleg semmi. Jaj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam, Gecsvalik Ede Hunor vagyok, az ítéletvégrehajtó. Nem szép mesterség, tudom, de ez is csak egy munka, melyért megfelelő fizetség jár. Megígérem önöknek, méltányos és gyors leszek, nem azért, mert nem szolgáltak rá a szenvedésre vezérlő nagyjaink szerint, hanem mert az én gyönge szívem együttérző. Nagyjából. 
Azért mondom, hogy nagyjából, mert egyszer szívesen kipróbálnám a nácik módszerét, akik hentes kampóra akasztották fel az árulókat. Higgyék el, még én is beleborzongtam, elképzeltem, ahogyan a hegyes kampó beszalad az áll alatt a húsba, átszúrja a nyelvet, majd a szájpadlásban áll meg a vége, nem éri el az agyat, nehogy túl gyors és könnyű legyen a halál; a test súlya húzza lefelé a hátrakötött kezű elítélteket, a fájdalom, a zubogó vértől való fuldoklás végez velük. Idővel. Szörnyű. Tényleg beleborzongtam, amikor ezt egy filmben láttam, bár az is lehet, csak a bomlott elméjű filmrendező találmánya ez a kivégzési mód, még a nácik sem voltak képesek ilyen aljasságra, bár ebben nem vagyok biztos. Sokat beszélek, tudom, de meg kell adni a tiszteletet a halálba menőknek, és tudom azt is, hogy szavakkal is lehet ölni, de úgy sejtem, erre most nincs elegendő idő, bocsássanak meg nekem ezért. 
(A folyosóról rohangálás, ordítozás zaja szűrődik be, néhány pisztolylövést is hallani, messzebbről géppisztolyok kereplésének hangja fut végig a megszürkült falak között.) 
Most következik az a rész, melyet nagyon utálok, fel kell olvasnom önöknek az ítéletet. Tudom, elhangzott már a bíróságon, fellebbezésnek sincs helye, ám ez a szabály, hát, ne szegjük meg, mert még a végén mi feszengünk itt kötéllel a nyakunkban. Jaj, de paraszt vagyok, önök már kötéllel a nyakukban ácsorognak, látom, a kolléga kellően megfeszítette, hogy érezzék a halál leheletét, mely bizony bűzös. Legalábbis úgy sejtem. 
Ne haragudjanak rám, én szívesen csevegnék önökkel, bár tudom, összevarrták a szájukat, hogy ne tudjanak megszólalni, még a végén vad eszméket ordibálnának szét, éljen a haza, éljen a szabadság, éljen a demokrácia, tudom én, de erre tényleg semmi szükség, és valljuk be, túl sok értelme sem lenne. Úgy látom, önök fiatalok, önök előtt állt volna a jövő, a két hölgy szülhetett volna egy tucat gyereket, szerethette és kényeztethette volna férjét, finomakat főzhetett volna; nekem például a csirkepaprikás a kedvencem, szeretem a hagyományokat, és tisztelem is. A két fiatalember pedig szolgálhatta volna a hazát, csinálhatott volna gyerekeket, főzhetett volna pálinkát, hogy mást már ne is emlegessek. Na, mindegy is, nem az én dolgom ítélkezni, vannak erre megfelelő, tanult emberek, akik végzik a dolgukat, akik megállapítják és kimondják a bűnösséget. A törvény szent. Nincs apelláta, aki lop, levágják kezét, aki másképp vét, lógni fog. Na, mi ez a lárma, nem lehet így dolgozni! 
Szóval, az ítéletek. A Nemzeti Szittya Tanács és a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető iránymutatása szerint, a Nemzeti Megfellebbezhetetlen Bíróság ítélete alapján Solymosi Szidónia vádlott felbujtás, izgatás, az állam elleni bomlasztó tevékenység, rémhírterjesztés, a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető szidalmazása miatt kötél általi halálra ítéltetett, mely ítélet azonnal végrehajtandó. Bocsásson meg kisasszony, megnézem, ki ricsajozik ennyire odakint, így nem lehet dolgozni, így nem lehet átéléssel csinálni semmit sem! Még meghalni sem. 
(Az ajtóhoz sétál, kinyitja, kidugja fejét, szétnéz, aztán gyorsan visszalép, visszacsukja az ajtót, a zárban elfordítja a kulcsot. Odalép az egyik férfihez, megfogja az állát, a másik kezével hátul a fejét, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés.) 
– Gömöri doktortól tanultam, csak egy finom mozdulat, semmi fájdalom, semmi felesleges kín. Így kell ölni, kérem. Úgy láttam, börtönlázadás tört ki, néhány fogoly fegyvereket is szerzett. Ne aggódjanak, ez nem gátolja meg az ítéletvégrehajtást, hiszen nekem ez a feladatom. Természetesen leverik majd ezt a nevetséges lázadást, mert a hatalom erős, bebiztosította magát időben, felfegyverkezett, megfizeti bérenceit és zsoldosait. Na, miket beszélek? Szerencse, hogy itt nincs beszerelve kamera, mikrofon. De ez a helyzet, hölgyeim és uraim, a Jóisten sem mentheti meg önöket, a rendszer tökéletesen kiépült, minden csavar a helyén, a mű egész és megismételhetetlen, vértelenül épült, de véres kegyetlenségre képes immár. Nincs ellenség, mert mindenki ugyanazon az oldalon áll, vigyázban, szemlesütve, fejet lehajtva, engedelmesen. 
(A második férfihez lép, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Az ajtón dörömbölnek, rázzák a kilincset. Az egyik nő mellé áll, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Géppisztolyok ütemes dörrenése hasít bele a csendbe. Kívülről szétlövik a zárat, belökik az ajtót. Négy fegyveres rohan be a cellába. Gecsvalik fogja a lány állát és fejét.) 
– Tisztelt uraim! Beszéljük meg! Tudják, én parancsra cselekedtem, mert még a katonaság idejéből ismert a mondás, a parancsot megbaszni nem szabad, mert szaporodik. Ne értsenek félre, nem tréfálkozom, az élet véges, a helyzet szomorú, a rendszer mindenkit beállított a sorba, maguk is tudják! Van egy kölyköm, ja, és ott az asszony is, élni kellett, valahogy. Ez is egy munka. Ha én nem csinálom, elvégezte volna más. Mindig van jelentkező, jó pénzért mindenre. 
Igen, a rendszer, én is tudom, gyalázatos, korrupt, aljas, számító, hazug, de ezt senki sem merte kimondani. Most egyébként forradalom van? Csak kérdem. Mert annak örülök. Mindennek vége szakad egyszer. 
De nem szaporítom a szót. Egyezzünk meg! Én elengedem ezt a csinos lánykát, önök pedig elengednek engem. 
(Az egyik fiatal férfi bólintott, Gecsvalik elengedte a lányt, felemelt kézzel előre lépett. Egy másik fegyveres odament a lányhoz, eloldozta, egy szikével óvatosan átvágta száján a varratot.) 
– Uraim, remélem, megegyeztünk. El is megyek haza. Az asszony marhahúst készített, gombával. Nagyon finom, meg is hívhatom magukat, ha gondolják. De jó, hogy vége van már ennek a mocsok rendszernek, az étel is jobban esik az embernek – nevetett hangosan. – Akkor én mennék. 
– Sehová sem megy! – lépett elé Solymosi Szidónia. – Hozzatok egy hentes kampót! 
(A lány merőn néz Gecsvalik szemébe, akit megbilincselnek. Nincs benne harag, de még mindig remeg a keze, nyakán piroslik a kötél nyoma.) 
– Egy húskampó. Csak a feeling miatt. Amíg beszélgetünk – mondta mosolyogva. Eszméletlenül fájt a szája, minden egyes szónál. – Csak a haza, a szabadság, a demokrácia miatt.


Fotó: Human Online