Koncert
Kazacsák Edömér, nyugdíjas cselló a színpadról álmodott, sokszor arra ébredt éjjelente, hogy egy gyönyörű A-hang a homlokát simogatja, odabújik hozzá a takaró alatt, szerelmes szavakat suttog fülébe, ami teljes képtelenségnek tűnt, mert egy csellónak nincs füle.
Kazacsáknak hiányzott a színpad, a vérbő operák, a lélekemelő szimfóniák, a kamarazene; hát, egyszer belopózott a színpad mögé, szigorúan követte a kamera szeme, Zacsik bácsi, az öreg portás bizalmasan elmondta neki, hogy a falhoz lapulva közlekedjen, mert már más világ van. Sőt, még annál is másabb.
Kazacsák Edömérnek torkában dobogott a szíve (ami teljes képtelenségnek tűnt, mert egy csellónak nincs torka, nincs szíve), az ügyelő mellett elslisszolva elindult felfelé a kötélpadlásra vezető csigalépcsőn, aztán kényelmesen elhelyezkedett a színpad felett, alázatos áhítattal várta, hogy felcsendüljön a muzsika.
Gorzon Barnabás lépett a mikrofonhoz, megköszörülte torkát.
– Mai előadásunkon a kedves vezető, Koporsós Arisztid örökös elnöknek, Isten megbízottjának legkedvesebb nótáit fogjuk előadni – mondta hadarva, intett a szürke arcú karmesternek, aki karikás ostorával csattintott egyet, a zenészek megigazították szürke álarcukat, a kórus összezárt, a hegedű fuldokolva köpte ki az első hangokat. Zsöme Dénes megragadta a mikrofont, még mindig égett az arca attól a két pofontól, melyet az öltözőben kapott, amikor le akarta mondani az előadást.
– A kedves vezető, az örökös elnök, Isten megbízottja születésnapján nem fájhat a torka! Megértette? – üvöltötte az igazgató, Gorzon Barnabás mellett ácsorgó szekrény, melynek néhol ember kinézete volt. Két irdatlan pofonnal nyomatékosította mondandóját, melytől Zsöme Dénesnek még két hét múlva is csengett mindkét füle, ám megértése abban a pillanatban a tökéletességhez közelített.
„Száz forintnak ötven a fele”, hallotta még a hőstenor énekét Kazacsák Edömér, amint kiosont a művészbejáró ajtaján. Zacsik bácsi szomorúan nézett rá, aztán harapott egyet májkrémes szendvicséből.
Otthon leszerelte magáról a húrokat, szépen becsomagolta mindegyiket, egyesével, aztán a könyvespolc mögött, egy titkos rekeszben elrejtette mindet. Önkéntesen elnémulva feküdt le, többé nem álmodott a színpaddal, csak Johannával, a gyönyörű szemű csellóval, ami teljes képtelenségnek tűnt, mert egy csellónak nincs szeme. Megváltozott a világ, morogta halkan. Nagyon rossz irányba. Aztán elaludt.
Együttműködés
Hari Botond esküdözött, hogy nincs semmi baj, minden szép, minden jó, mindennel elégedett, tényleg nem baj, hogy sokkal több a munka, az sem probléma, hogy kevesebb a fizetése, megérti ő, a nemzetközi helyzet pocsék, emelkedik az olaj ára, az oroszok már a fürdőszobát szerelik, egyébként is jól áll főnökasszonynak az új szoknya, és az új blúza is gyönyörű, kiemeli okosságát, melyen minden férfi szeme megakad.
Nem, nem, főnökasszony rosszul hallhatta, nem lázít ő senkit, csak a rossz nyelvek terjeszthetik ezt róla, hiszen ő jó hazafi, nemzetileg meggyőzhető, együttműködésileg együttműködő, rendszerileg pótolhatatlan alkatrész, aki nélkül megállna az élet, és kevésbé lenne élhető.
A csinos főnökasszony undorodva nézett rá, hirtelen nem jutott eszébe, hogy ki is ez a nyáladzó pondró, aztán mégis bevillant neki, ő készíti azokat a hülye statisztikákat, amelyekből soha nem ért egyetlen szót sem, de azt belátta, statisztikák nélkül megáll az élet. Számszakilag sosem állt a helyzet magaslatán, ám kivételes érzékkel volt képes maga köré gyűjteni azokat, akik lázongás nélkül képesek voltak elpusztulásig robotolni és elvégezni a munkát.
Jól van, Hari, ne nyaljon itt nekem, az nem a maga dolga, a maga dolga az, hogy a munka el legyen végezve, bármi áron. Megértette?
Hari Botond megértette, hevesen bólogatott, kicsit meg is hajolt, teljességében egyetértett a főnökasszonnyal, aki kijelentette, sajnos, rabszolgákra is szükség van, ha tetszik, ha nem, így működik most a világ, mert a rabszolgát, ha kidől a sorból, könnyen lehet pótolni, na, de egy olyan munkatársat, aki már számtalanszor bizonyította problémamegoldó képességét, bizony meg kell becsülni, mert jól együtt tudnak működni. Így van, Hari?, nézett rá mosolyogva.
Otthon nem sokat beszélgettek feleségével, rosszkedvűen kanalazta a lecsót, nagyokat harapott a friss fehér kenyérből. Tizenegykor elment zuhanyozni, sokáig ácsorgott a forró víz alatt, közben azt motyogta, őszinte ember ő, csak gyáva kimondani, ami az eszébe jut.
Másnap reggel frissen borotvált képpel, új zakóban lépett be munkahelyére. A felmondólevél az asztalán várta, a székében ücsörgött egy vézna fiatalember, lábait keresztbe vetve az íróasztal sarkán billegtette. Vigyorogva nézett a férfi szemébe. Na, ugorjunk neki, papa, a felmondási ideje alatt minden titkába be kell avasson. Jól együttműködünk majd, ne féljen. Ne ácsorogjon már ott, üljön ide mellém.
Hari Botond elgondolkodva bámult maga elé, aztán felvette az íróasztalról a gőzölgő kávés bögrét, magasra emelve locsolta végig a fiatalember hófehér ingét, mályva színű zakóját, fekete nadrágját. Az utcán lassan sétált, élvezte az őszi napsütést, igen, ő őszinte ember, mondogatta magának, csak gyáva kimondani, amit gondol. De a kávé jó ötlet volt.
A túlélés törvénye
Birkás Gerzson elkerekedett szemmel bámulta a csinos hölgy csinos barna cipőjét, melyből elvarázsolt finomsággal kandikált ki a hófehér zokni, fehér gallért kölcsönözve a cipőnek, kiemelve a szép boka ívét. Lenézett saját lábára, a kissé kopottas drapp szandálból sötétkék zokni virított elő, jóval bokája fölé felhúzva, a talpa egyiknek lyukas volt, de ezt csak ő tudta. Térdig érő, bő nadrágja alól elővillant hűtőszekrényben napoztatott lábszára, mindkét sípcsontján a csúnya sérüléssel, melyet árokásás közben egy kurva kommunista betondarab csuszolt végig, a csonthártya érzékeny mélységéből előrángatva a fájdalmat, mely tudatállapotát megváltoztatta, tudatalattijáról lerántotta a leplet, felfedte a féltve őrzött titkokat. Birkás Gerzson azon a napon megvilágosodott, különleges feladatot rótt rá az Úr, az árokásás művészetét, mert el kell választani a hasznosat és értékeset a haszontalantól, az értéktelentől.
Már másnap munkához is látott, az ő istene óvja és védelmezi, szemét rajta tartja, gondolatait irányítja; milyen rossz volt ez régen, amikor még templomba se lehetett járni, az ima halk és csendes volt, mert még a falnak is füle volt, s neki, mint megbízható besúgónak, nem lehetett felfedni kilétét. A poros műhely magányában, a repedezett satupadon írta a jelentéseket, még az asszony sem tudott róla, hogy ő a közjó, a megtisztulás avatott szolgája, a rendszer elnyűhetetlen csavarja.
Ma már más a helyzet, ma már nyílt és tisztességes a hovatartozás, magyarázta Kodaki Jenőnek, aki mindig, mindenre csak a fejét csóválta, Birkás Gerzson pedig azon csodálkozott, hogy ez a makacs fej még nem csavarodott le vékony, inas nyakáról. Kodakit egyébként is a megbízhatatlan kategóriába sorolta, soha nem állt sehová, senki mellé, senkivel szembe, mégis határozott véleménye volt a világ folyásáról, mely szerinte mindig rossz irányba folyt. Birkás nem szerette az ilyen embereket, akiknek senki és és semmi sem jó, íztelen az élet, íztelen még a halál is.
Ám ő nagyon jól tudta, mi a feladata, rendet tenni a világban, megtisztítani az erkölcsi fertőtől, melyben csak a tudatlanok élvezkedtek, mert szerintük az élet csak szabadságból, gondolkodásból, élvezetből és gyönyörből állt. Hát, nem! Az élet igazodás, besorolás, elfogadás, megkérdőjelezhetetlen hit, netán még beletörődés is, hiszen a világot a Jóisten urakra és szolgákra osztotta fel. Egy szolgából sosem lehet úr, az pedig nagyon ritka, hogy egy úr szolgává silányul.
Birkás Gerzson csak a hatalmat élvezte, melyet a Jóisten ruházott rá, mindig is a mindenkori hatalom szolgája volt, és a mindenkori hatalom mindig megfizette szolgálatait, mert ez mindig így zajlott, az élet akkor működik, ha megkötik a lázadókat, ha láncra verik mindet; aki kilóg a sorból, azt el kell tiporni, ha muszáj, meg kell ölni. Ez a túlélés törvénye. Ez volt régen is, és most is. Este kikészítette ruháját, nem tudta elfeledni azt a szépséges barna cipőt, melyből elvarázsolt finomsággal kandikált ki a hófehér zokni, fehér gallért kölcsönözve a cipőnek, kiemelve a szép boka ívét. A fiókból előhúzta a kék színű, micimackós zoknit, legalább három éve vásárolta. Ideje használatba venni, megváltozott a divat, a szandálhoz is lehet magas szárú zoknit hordani, bár ő eddig is olyat hordott, na, de ez a Micimackó csodás. Jól fog állni neki, talán még a sípcsontját csúfító sebhelyeket is eltakarja. Mosolyogva indult árkot ásni. Szellemit, mely végre elválasztja a jót a rossztól. Mert az élet akkor működik jól, ha megkötik a lázadókat, ha láncra verik mindet; aki kilóg a sorból, azt el kell tiporni, ha muszáj, meg kell ölni. Ez a túlélés törvénye. Eszébe sem jutott, hogy tévedhet, erős volt a hite. Nagyon erős.
