És gyönyörű akar lenni, sokkal gyönyörűbb

Egy dalt mormolok. Halkan. Csak úgy kiszórom a hangokat a konyha kövére, gurulnak össze-vissza, közben készítek egy kávét, „kutyulóst”, mert azt szeretem, hiszen összekutyulva elkutyultam én is. A dallam finom, légies, könnyed, az eredeti, az én interpretálásomban kissé rekedt, csúszkál, rádöbbenek, hogy hallásom a régi, pocsék, a finomságommal, légiességemmel és könnyedségemmel is akadnak gondok.

Nemzedékileg vagyok hátrányos helyzetű, engem még megtanítottak köszönni, megköszönni, együttérezni, bocsánatot kérni, szemtől szembe, mert akkor még telefon se volt, az információk leggyorsabban a titkosrendőrségen keresztül futottak. Aztán sok mindent nem tanítottak meg, ám azt már felsorolni is lehetetlenség.

Anyám olykor szomszédolt, apám mindig robotolt, a nemzetközi helyzet ott téblábolt körülöttünk, észre sem vettük; húgaim szerették, ha én készítem a reggelit – legalább valami jó is elmondható rólam.

Döbbenten állok az időben, minden eddigi ismeretemmel ellentétesen a múlt változik. Vagy csak meg akarják változtatni. A piktorok ilyenek. Tehetségtelenek.

A napokban elolvastam, amit akkoriban írtam, még a múlt évszázadban, a múlt évezredben (na, régi vagyok, tudom!), megállapítottam, nem csoda, hogy senki maradtam, abból a fajtából, aki szinte okosnak képzeli magát, ezért képes határozottan okoskodni is. Az akkori cenzoroknak sem tetszettek az írásaim. A maiaknak sem. Nem javulok.

Ma már ennek semmi jelentősége, elveszett, elvesztegetett szavak és mondatok; az élet után, halál előtt az ember nem akar már világot megváltani, kispolgárilag vértezetten biztos siker a „fotelforradalom”, otthon én is tudom keményen csapkodni az asztalt (már unják, nagyon!), megnevezem a felelősöket, a felelőtleneket, az árulókat, a megalkuvókat – és nem történik semmi, Justitia bilincsben, meggyalázva. Na, szép!, mondom. Na, nem szép, mégsem szép.

Idealizmusom kinéz az ablakon, a szomszéd épp füvet nyír, rövid gatyában, félmeztelen, kitaposott cipőben, felesége a szobából, a függöny mögül bámulja, nem mondja ki, ám szíve szerint már özvegy lenne.

Elgondolkodom a fűnyírás veszélyein.

Mostanában a templomokban Mammon istennek is állítanak szobrot, közel az oltárhoz, jól látható helyen, hogy szem előtt legyen, no, és a nyáj is. Mise végén a kántor kántál, olykor szépséges gregorián dallamokat variál:

A bejáratnál kapható műanyag Krisztus,

csak ezer,

Mammon isten, a fényes, ezüstből,

nyolcezer,

és a király, az örökké létező,

aranyozott rézből,

potom nyolcvanezer

(cirkalmasan kanyarog a dallam, tisztán csendül és búg a férfihang),

Új szolgáltatásunk, hagyományainkat tisztelve, a narancssárga (nem kék!) búcsúcédula, lelki üdvéért ötezer nem pénz, minél többet gyűjt belőle, annál többet nyer a végén!

A tülekedés után csönd. Megriaszt engem ez a neokereszténység, a papok erős befolyása, üzleti alapon, alkujuk a harminc ezüstért, persze, én egy liberális, humanista dög vagyok, aki a szabadságban hisz, nem a trónban! Orosz bank, orosz atom, ellopott egyetemek helyett kínai egyetem, kínai vasút, einstandolt Balaton, megfenyített művészvilág, lerohant média; jól mondom?

Így változik a világ, vagy nem változik, új lövészárkokban bátor és hangos ostobák fegyvert szorongatnának, pedig a halál sosem kellemes játszótárs, legyűrnék az ellent, mely csak plakátokon, a televízió képernyőjén bujdokol, látszik, de mégsem, létezik, de mégsem; a hírszerkesztők híreket gyártanak, a hírolvasók beolvassák, egyelőre még magyarul; esténként a király is aludni tér, közben szorgos csinovnyikok új bélyegzőket készítenek, vasból, tűzben hevítve, melyet fűt szittya düh, hogy az új ellenség homlokán jól mutasson a bélyeg, beleégetve, vadul, Mammon isten pedig jót nevet.

Azt mondják, gyűlölni jó, mert levezeti a feszültséget, megmutatják az aktuális célpontot, a „stresszoldó” technika szinte magától működik, eszedbe sem jut, hogy közeleg a hónap vége, nincs befizetve minden számla, a kocsid lassan kirohad alólad, húsz éve nem voltál nyaralni, a gyerekkel öt éve nem beszélgettél, az asszony egyre csúnyább és fáradtabb, te is egyre csúnyább és fáradtabb vagy, fel sem tűnik, hogy módszeresen kilopják szemed, lassan egyetlen közbeszéd sem igaz, a nadrágszíjadat ők húzzák egyre szorosabbra, ők festik a látszatot, mert nekik semmi se drága, és eladják fejed fölül a házat, hazát; és azt mondják, gyűlölni jó. Tanuljatok ismét oroszul, valamint kínaiul is, a munkatáborokban szükség lesz rá, motyogom, aztán homlokomra csapok, a múltat nem lehet átfesteni, semmi nem történhet meg úgy, mint akkor.

Éjjelente rosszul alszol, tudatalattid igyekszik kitakarítani a szemetet; majd a kölykök, majd ők megoldják, mondod reggel, s nem nézel tükörbe, olyan fogalmakról, hogy emberi méltóság, sajtószabadság, igazságszolgáltatás, tisztességes bér, normális kommunkáció, már beszélgetni sem vagy hajlandó.

Egy dalt mormolok halkan, nem nevezném dúdolásnak, nemzedékileg vagyok halmozottan hátrányos helyzetű, azt mondják, gyűlölni jó, mert levezeti a feszültséget, esténként a király is aludni tér, ám már nincs nyugodt álma, én pedig határozottan kijelentem, szeretni sokkal jobb! (Na, persze, meghülyültél?, kérdik. Nem. Nem hülyültem meg, úgy vélem, úgy látom, aki tényleg szeret, az harcol, megvédi, akit, amit szeret, és teremt. A gyűlölet csak pusztítani képes.) Emberből lenni nem vétek, de nem embernek lenni bűn; az élet előbb-utóbb megmutatja arcát, letörli a festéket, megmossa loboncos haját, a zubogó víztől teste felfrissül, törölközőt teker maga köré, nevet – és gyönyörű akar lenni, sokkal gyönyörűbb.

Fotó: Pinterest