Az élet nem is olyan unalmas, egyáltalán nem kiszámítható, sokszor rendkívüli, izgalmas, és előfordulnak édes meglepetések, gondolta Amarillisz de Grone, megigazította termetes melleit, kitárta szárnyait és a levegőbe emelkedett. Nyugdíjas angyalként is imádott a kisváros felett repkedni, bámészkodott, figyelte az embereket, olykor elkövetett egy-két kópéságot, élvezte az életet, s megállapította, szüksége lenne egy nyugdíjas, hímnemű angyalra. Na, csak azért, hogy teljes legyen az élet.
– Ja ljubljú tyibjá! – ölelte át Farkasfalvi úr nyakát Ludmilla Pudmila Gracikova, aki egykori orosz katonatisztként hazánkba szakadt, meglobogtatta magyar személyi igazolványát és lakcímkártyáját, aztán tömzsi hófehér ujjacskáival csókot lehelve kilibegett az ajtón, melyről itt-ott már lepattogzott a festék. Farkasfalvi Edömér fellélegzett, kikapcsolta számítógépét, felkapta kabátját és aktatáskáját, öles léptekkel kilépett a Bevándorlási Hivatal kapuján. Utálta a parancsszóra elvégzendő, értelmetlen és érthetetlen feladatokat.
– Egy frászt szeretsz te engem! Ne is szeress, még magyarul sem tudsz, te némber – morogta maga elé. Kívánta a nyugdíjat, a csöndet, a nyugalmat, az ügyfelektől, a székükbe kapaszkodó főnököktől mentes reggeleket, a teraszon akart ücsörögni, kortyolgatni kávéját, átlapozni a friss újságot; úgy tervezte, lassan és méltósággal, három évtized alatt vonul ki az életből, örökre elaludva öblös fotelje mélyén.
Amarillisz de Grone a híd tetején ücsörgött, élvezte a napsütést, szárnyait is kitárta; egy öngyilkosjelölt mászott fel mellé, de nem látta őt, görcsösen kapaszkodott; megmentenek, megmentenek, hajtogatta, remegő lábakkal felegyenesedett, aztán zuhanni kezdett az örvénylő folyóba; Isten megsegít, megsegít, ordította. Amarillisz de Grone megcsóválta a fejét, a vakhit furcsa ködként lebegett a viháncoló hullámok felett, míg az első álmos szellő szét nem kergette.
Farkasfalvi belépett a Gerbeaudba, kívánt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest, olyat, amelyhez hasonlót nagyanyja sütött; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket. Igen, megérdemli, megérdemli, mert elviseli ezt az idióta világot, az örökös harcot és intrikát, a tehetségtelen emberek pöffeszkedését, pökhendi viselkedésüket, közönyüket. Tényleg úgy érezte, ki kell vonulnia az életből, kigyalogolni, végig a Duna mentén, belélegezni a szabadság illatát, mosolyogni, rétest enni, kávét inni; nem is kívánt már mást.
Amarillisz de Grone a szomszéd asztalhoz telepedett le, rendelt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket, közben alaposan megnézte a szomszéd asztalnál ülő férfit; hatvan körül lehetett, ritka, őszes haja gondosan rövidre nyírva, világoskék inget, sötétkék öltönyt viselt, nyakában absztrakt mintázatú, narancsos színű nyakkendő feszült tökéletes csomóval megkötve, a fekete cipője olyan tiszta volt, hogy visszatükrözte a helyiség berendezési tárgyait.
Nem angyal, de angyali, mosolyodott el Amarillisz, pontosan megfelelő; Farkasfalvi elmerengve bámult ki az ablakon,
A híd közepén furcsa menet közeledett, egy malteros ládában apró, kövér ember ücsörgött, fején színes bohócsipka, négy sovány férfi cipelte a ládából kinyúló fa rudakat markolva. Mellettük, időközönként meghajolva, pocakos, ősz hajú férfi sétált, előttük egy szakadt ruhájú nő sepregette az utat, néha visszanézett, áhítatosan vigyorgott. Lehettek vagy tízen, nők, férfiak vegyesen, tátott szájjal hallgatták a bohócsipkást, aki folyamatosan beszélt.
– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való – olvasta papírjából; negyedóránként előhúzott a zsebéből egy húszezrest, s odaadta a mellette sétáló, ősz hajú pocakosnak, aki egy tízezrest továbbadott a mögötte sétáló, kiolvashatatlan fogsorú, szőke nőnek. A szőke nő ötezrest nyújtott a mellette botladozó, sárga hajú, szemüveges piperkőcnek, aki egy kétezrest nyomott a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi kezébe. Mindenki kapott valamennyi pénzt, utoljára a malteros ládát cipelő négy ágrólszakadt zsebébe csúsztattak tíz-tíz forintot. Mindenki boldog volt.
Amarillisz de Grone elképedve figyelte a furcsa társaságot; ezeknek elment az eszük teljesen, nevetett; igyekezett megérteni, hogy a bohócsipkás ugyan mivel tartja sakkban őket.
– Én vagyok a király, láthatjátok – olvasta hangosan a bohócsipkás, kezében remegett a papír fecni. – Ha akarnám, még repülni is tudnék, ha akarnám, itt lenne a Kánaán, ha akarnám, mindenki csak engem szolgálna.
Benyúlt a zsebébe, aztán a másikba. Majd a nadrágzsebében kotorászott. Az ősz hajú, pocakos kérdőn nézett rá.
– Nincs most több. De ha akarnám, lenne. És lesz is. Ne bámulj így rám.
Akkor hangos reccsenéssel eltört az egyik rúd, amely a malteros ládát tartotta; megbillent, a másik három teherhordó kezéből is kicsusszant a másik három rúd, a bohócsipkás kigurult az aszfaltra, terpeszben ücsörgött egy darabig és dühösen szemlélte a tülkölő autókat.
– Most mi lesz? – kérdezte az ősz hajú pocakos.
– Adj nekik pénzt.
– Az enyémből?
– A tiédből. Az is az én pénzem, csak kölcsön adtam neked.
– Egy frászt! – legyintett az ősz hajú dühösen, majd nagy léptekkel elindult az ellenkező irányba. A négy ágrólszakadt a kezét nyújtogatta, de már senki sem nyomta bele a tízesüket, a kiolvashatatlan fogsorú szőke nő, a sárga hajú, szemüveges piperkőc, a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi már messze járt. A bohócsipkás elővette a papírlapot, fennhangon olvasni kezdett.
– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való!
A négy ágrólszakadt dühösen nézett rá, kihúzták a malteros láda oldalából a vastag husángokat. És csúnyán néztek. Minden lépésnél egyre csúnyábban.
– Isteni finom ez a rétes. Látom, ön is ilyet eszik. Kérem, üljön át az asztalomhoz, ide, mellém – mosolygott ellenállhatatlanul Amarillisz de Grone.
Sokáig beszélgettek, aztán sokáig sétáltak a városban, szinte észre sem vették, hogy kéz a kézben, aztán a Duna-parton Farkasfalvi erősen átölelte és megcsókolta a nőt. Forróság öntötte el, úgy érezte, mintha ismét húszéves lenne, mintha egy angyalt csókolna, mintha ismét lenne értelme az életnek. Alig talált bele a kulcslyukba, nevetgélve léptek be a férfi lakásába, levetkőztették, lefürdették egymást, aztán ágyba bújtak.
Már éjfél is elmúlt, de még ébren voltak, Amarillisz a férfi mellkasán feküdt, ölelte, finom ujjaival meztelen bőrét simogatta, közben beszélgettek.
– A forradalom előszelét érzem, olyan édes, olyan lelkesítő – csicsergett Amarillisz.
– A forradalom csak az elkeseredett szegények és az idióta idealisták szórakozása, Mammon isten pedig jót röhög, aztán kíméletlenül rendet tesz – mordult fel Farkasfalvi.
– Jaj, ne légy már ilyen kishitű, látod, az ágyban is milyen jól teljesítettél, pedig a Gerbeaud-ban azt mondtad, te már öreg vagy. Az élet édes, gyönyörűséges, csak tenni kell érte, dédelgetni, álmodozni, és ha kell, harcba szállni.
– Amarillisz, ne beszéljünk már ilyen dolgokról, mert még a végén elvisz bennünket a titkosrendőrség.
– Dehogy visz, Edömér. Dehogy, ne félj édeske, majd én megvédelek – ölelte át Amarillisz Farkasfalvit. Látta, hallotta, érezte a férfi minden gondolatát, érzelmei vadul örvénylettek, érezte és értette a kétségbeesést, a tehetetlenséget, a fájdalmat, a féltést. Tudta, hogy másnap szét kell tárni szárnyait, meg kell vizsgálnia, hogy milyen is az a forradalom. Mert nem lehet örökké félni, nem lehet örökké nyomorogni, nem lehet örökké kétségek között élni, a citromos-túrós rétes mindenkinek jár, de toronyóra láncostól senkinek sem, hiszen az élet édes és gyönyörűséges, csak tenni kell érte, hogy igazságos is legyen. Holnap üzen is Justitiának, ideje pörgősebbé tenni a nyugdíjas napokat.
Fotó: Pixabay
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése