Csuri

A tűhegyes, színes ceruza finoman siklott a papíron, már ezredszer, az árnyalatok, a fények és árnyékok tökéletesen illeszkedtek egymáshoz.

Megigazította orrán a szemüveget; az esőcseppeken is megcsillant a fény, a szürke madártollak szinte kiemelkedtek a papír síkjából. Éjjelente már nem sírt, a rácsokat is megszokta, ám még mindig nem volt étvágya, sovány volt, nagyon sovány, lötyögött rajta az intézeti ruha. 

– Egy csuri – hajolt hátra Komódi vigyorogva, örökké kócos göndör haja a szemébe lógott, arcát vörös pattanások borították, melyek között néhány vörös szőrszál bújt elő. – Egy ázott csuri – röhögött visszafojtva. – Mint te, Johanna. 

Johanna, Johanna, jól meg leszel szopatva! – darálta a kegyetlen rigmust, mely naponta legalább tízszer elhangzott, hol egyik, hol másik fiú szájából. A sustorgásra a többiek is felfigyeltek, felkapták a szavakat, akár a mogorva őszi szél a lehullott faleveleket. 

– Ez egy veréb – közölte komoran Johanna. 

– Egy ázott veréb, mint te – bökött felé csúfondárosan a fiú. – Még a melled is kicsi, te girhes gebe! Te csuri! 

Ocskas Bence lopakodott mögé és egy gyors mozdulattal a lány fejére borított egy félkancsónyi vizet, mely ráfolyt a rajzra; sokáig csöpögött a hajából, az ezernyi színes vonal lassan – finom elmosódottsággal – szorosabbra ölelte egymást. A fiúk vonyítva felröhögtek. 

– Hülye barmok! – gurult kerekesszékével Derecskey Dani Johanna padja mellé. 

– Ne bántsátok mindig, van neki elég baja. 

– Csak nem szerelmes vagy ebbe a békába? – vágott egy megvető grimaszt Ocskas Bence. 

– Nem – felelte kurtán a fiú; a lányra nézett, tekintete egészen másról árulkodott, mint amit mondott. 

– Kussoljatok! – állt fel a tanári asztaltól dühösen Havas Béla, képesítés nélküli nevelőtanár – Akartok a Leprába menni? Meg sem várta a választ, visszaült székére és elmerült mobiltelefonja nyomogatásában. A teremben pisszenésnyi hangot sem lehetett hallani. A Lepra varázsszó volt, egy óriási téglarakás az udvar végében, legalább húszezer tégla, egy beígért tornaterem építőanyaga, vagy csak egy része, tíz éve érintetlenül, soha nem nemesedtek falakká. Istenes Rozália, az igazgatónő lelte meg funkcióját, a renitens diákokkal hordatta tizenöt méterrel arrébb, az omló kerítés másik végébe. Ha hajnali háromig tartott, akkor hajnali háromig hordták a vörös téglákat. Mindet. Egy sem maradhatott a régi helyén. Néha ihattak vizet a kerti csapból. Aztán a következő rendbontáskor vissza kellett hordani. Mindet. A szemüvegén guruló vízcseppek felnagyították a rajzot, úgy érzékelte, mintha táncolnának a vonalak, lassan, méltóságteljesen, a veréb felemelte a szárnyát, aztán visszaengedte, felszegte fejét, apró, szürkéssárga csőrét szétnyitotta. 

Levette fejéről a szemüveget; tényleg kicsi a melle, kicsi, kemény, minden lapos rajta, csontos, inas, arca még szeplős is, kicsit; hosszú, göndör haja a sötétbarnába kevert vöröstől különlegesen szép színű, az egyetlen szépség rajta. A rajzot bámulta, melyet szemüveg nélkül még elmosódottabbnak látott, még mindig örvénylett, a veréb felemelte mindkét szárnyát, ugrabugrált a hófehér papíron, néha oldalra fordította fejét, úgy tűnt, őt nézi, aztán megrázta magát. Érezte az arcán a vízcseppeket, a veréb ismét szemben állt vele, majd néhány ugrással “lesétált” a papírlapról, végül szárnyait erősen suhogtatva kiröppent az ablakon. 

– Ezt hogy csináltad? – tátotta el száját Komódi. – Csuri! Ezt hogy csináltad? 

Johanna nem válaszolt, még mindig csöpögött hajából a víz, meredten bámulta a hófehér papírlapot. Megtörölte szemüvegét, egyesével kezébe vette a ceruzákat, mindegyiket megvizsgálta; egyértelmű, hogy megbolondult, egyértelmű, hogy meg fog halni; de Komódi is látta, hülye képet vágott, tekintetével követte, amint a veréb kirepült az ablakon, ám lehet, ezt is csak képzelte; a lap teljesen üres volt. 

A következő napokban állandóan rajzolt, madarat, virágot, hamutartót, amit csak meglátott; sokáig tartotta a képeket ujjai között, szeme sem rebbent, de nem történt semmi. Aztán leöntötte a lapokat vízzel, majd a fejére borította a vizes kancsó tartalmát, hajából csöpögött a víz a rajzokra. Dühösen feküdt le aludni. 

Véletlen volt, vagy csak agyának a szemétkedése; azt akarta, hogy a veréb életre keljen, legyen szabad, repüljön ki az ablakon. Már nem hitte el, hogy valóban megtörtént, Komódit nem merte megkérdezni. Aztán rálelt a titokra, szűkre húzott tekintettel koncentrált a rajzra, kevés vizet loccsantott rá, közben felkorbácsolta lelkét, rossz dolgokra gondolt, a balesetre, halott szüleire, amint véresen, mozdulatlanul ülnek az összeroncsolódott autóban, a temetésre, az első néhány intézeti napra, éjszakára, Istenes Rozáliára, az igazgatónőre, akit teljes szívéből gyűlölt, mert érezte a belőle áradó gonoszságot, melynek egyszerre volt hurka-, rózsa- és pöcegödör szaga. 

Sokat rajzolt, egyre könnyebben keltek életre a tárgyak, az apró állatok, már nem kellett hosszan meresztgetni szemét, szinte egy pillantás is elég volt, hamutartó, alma, fecske, színes ceruzák, mindent képes volt megrajzolni s utána megteremteni; az ő titka isteni erő, boszorkányos varázslat, maga a csoda. Elégedett volt, kezdett megbarátkozni életével, csak még azt kellett kitalálni, hogy mihez is kezd bámulatos képességével; jövőre tizennyolc lesz, elmegy innen, örökre, elfelejti az itt töltött kegyetlen időt, a megaláztatást. Nem, a Derecskey Danit nem fogja elfelejteni, szép annak a fiúnak a szeme, és a lelke is, sokat beszélgettek, az utóbbi időben már nevettek is, olyankor vékony csíkká szorult össze szemhéja, csak a fény szökött ki hihetetlen erővel és tűzzel. 

Állítólag az igazgatónő miatt került tolószékbe, aki megpofozta a folyosó végén, Dani pedig legurult a lépcsőn, eltört a gerince. Nem tud járni. Már soha többé nem tud járni. Johanna megfogadta, hogy bosszút fog állni Dani helyett, szörnyű bosszút. Még nem tudta, hogyan, de abban biztos volt, hogy megteszi.

– Sorakozó! – süvöltött éles, magas hangon Istenes Rozália, egy-két rendetlenkedő fiúnak lecsavart egy-egy nyaklevest, aztán fellépett az emelvényre. – Ez itt az én játszóterem, az én játékszabályaimmal – jelentette ki szigorú tekintettel. – Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, azt kicsinálom, aki nem áll be a sorba, azt kicsinálom, akinek nem használnak a büntetések, akit nem tör meg a Lepra, ahogy ti nevezitek, azt elküldöm a javító-nevelőbe. Ott megtudjátok, hogy ez itt egy emberbarát intézmény, melyet nem becsültetek meg eléggé. Ehhez tartsátok magatokat. Van kérdés? Nincs? Helyes. 

Johanna gyűlölte az igazgatónőt, még soha nem bántotta, még soha nem beszéltek egymással, de amit Danival művelt, azt nem tudta neki megbocsátani. Úgy érezte, szereti a fiút, jobban, másképp, mint egy barátot, talán; titokzatos szálak kötötték össze őket, nevetésből, cinkos összenézésből, hosszú beszélgetésekből fonva. 

Már tökéletesen tudta kezelni képességeit, a rajzok – amikor csak akarta – egyetlen pillanat alatt megelevenedtek, életre keltek, ha almát kívánt, akkor alma került a kezébe a papírlapról, finom, ízes, kicsit savanykás, ha csokoládéra vágyott, akkor néhány percen belül már majszolhatta is. Az egyik nap a kerítés résein át bevánszorgott egy macska, valószínűleg elütötte egy autó, eltört a lába, nehezen vette a levegőt, vérzett a feje, erőtlenül terült el a téglarakás tövében, szemeiből fájdalom sugárzott. Johanna odaült mellé, megsimogatta, sajnálta, ám nem tudott neki segíteni. Nem fogja túlélni, gondolta, elővett egy papírlapot, rajzolni kezdett, fényes szőrű, egészséges, nyújtózó macskát. 

– Gyere, nézd meg, figyelj, ne engem nézz, hanem a rajzot, ilyen szép, egészséges cicus vagy. Szedd össze magad! 

A macska szeme elé tolta a rajzot, kitágult a pupillája, kicsit felemelte fejét, megremegett, váratlanul felült, aztán fel is állt, orrát egészen hozzányomta a rajzhoz, majd lassan Johannára nézett. Nyújtózott egyet, hosszan, alaposan, ahogyan csak a macskák tudnak, végül elfutott a kerítéshez. A rés előtt megállt, visszafordult, Johannát figyelte, aki intett neki. 

– Menj, cicus, fuss! És vigyázz magadra – suttogta mosolyogva. 

Este Danival sokáig beszélgettek. Imádta a humorát, az életerejét, pedig sosem volt hozzá kegyes a sors, szüleit nem is ismerte, amióta pedig az igazgatónő tolószékbe juttatta, még jobban beszűkült az élettere. Sokat olvasott, kiválóan tanult, eldöntötte, hogy jelentkezik az egyetemre, mérnök lesz, azt az íróasztal mögé gurulva, a számítógép előtt ücsörögve is lehet művelni. Hangosan felnevetett, Johanna pedig beleegyezőleg bólintott, de érezte, a fiú szavai fájdalmas sötétséget és félelmet rejtegetnek 

– És mi lesz a lányokkal, fiatalember? – hajolt oda hozzá, kezébe fogta szép kezét. A fiú leszegte fejét. 

– Nem hinném, hogy a lányok képesek lennének engem ilyen állapotban szeretni – válaszolta halkan. 

– Nem fog ez az állapot örökké tartani – jelentette ki határozottan Johanna. 

Finoman megszorította a fiú kezét. – Majd én teszek róla, hidd el, mert én így is szeretlek. És mindig is szeretni foglak. Gyorsan és esetlenül megcsókolta a fiút, érezte ízét, illatát, végigfutott gerincén a hideg, karján a szőrszálak égnek meredtek, gyomrában a jó sárkány felébredt, tüzet okádott, de olyat, mely felforrósította, nem égette. Dani elkerekedett szemekkel bámult rá, rezzenéstelenül. És finoman megszorította Johanna kezét. 

Napokon keresztül dolgozott, tökéletes művet akart, ült a társalgó előtti óriási tükör előtt, minden részletre odafigyelt, milliónyi színes vonal ölelkezett már a papíron. Aztán elkészült. Ő nézett vissza a képről, és mégsem, csak vöröses, gyönyörű hajzuhataga volt az eredeti, ám a többi részlet maga volt a tökéletesség, szépséges arc, ívelt szemöldök, csillogó szemek, hatalmas szempillák, telt ajkak, formás vállak, izgalmasan gömbölyű, kemény mellek, kicsi, ám kívánatosan kerek fenék, hosszú, izmos combok. Ő volt, ám mégsem, inkább egy modern angyal, egy modell, egy istennő. Felnevetett, amikor a tükörben magára nézett. 

– Na, Csuri? Megszépülsz? Tényleg megszépülsz? Sikerülhet? 

Rosszul aludt, hajnalra tervezte az akciót, ideges volt, nem tudhatta, mi lesz az eredmény. Valóban van-e ehhez elég képessége, elég hatalma? Megérdemli? A sors tényleg kegyes hozzá, vagy csak a bolondját járatja vele? Kulcsra zárta a társalgó ajtaját, nehogy bárki is megzavarja. A tükör elé állt, lassan vetkőzött, míg végül teljesen meztelenül vizsgálta végig minden egyes porcikáját, apró melleit, csontos vállát, lapos hasát, kiálló csípőcsontját, vékony combjait. Lehunyta szemét, mély lélegzetet vett, aztán kezébe fogta a rajzot, majd kinyitotta szemét. Először nem kapott levegőt, ijedtében majdnem elejtette a rajzot, mintha egy örvény ragadta volna magával, finoman, lassan forgatta, forróság öntötte el, csontjai, izmai fájtak, görcsösen szorította össze szemhéját, aztán már csak a lassú forgást érezte, mely egyre lassabb lett. Percekig nem mozdult, semmi sem történt, a rajz kicsúszott ujjai közül, hallotta a madarak csivitelését, az intézet előtt felbőgött egy teherautó motorja, valaki megnyitotta a társalgó ajtaját, majd vadul rázni kezdte a kilincset. 

Johanna lassan kinyitotta a szemét. És hangosan felnevetett. Magára kapkodta ruháit, elfordította a kulcsot a zárban. Az igazgatónő vad erővel lökte be az ajtót, berohant, akár egy buldog, még a sötétítő függöny mögé is benézett.

– Hol van? Te ki vagy? Nem is ismerlek. Hol a pasi, te kis ribanc? – már lendült is a keze; de egy pofon nem lesz elég, nem tűri az erkölcstelenséget, nem, még azt sem. Az hiányzik, hogy felcsinálják ezeket a kis kurvákat, dühöngött magában, villámló tekintettel nézett a lányra, aki felkapta kezét, az igazgatónő csuklója csattant a tenyerében, aztán ujjai keményen ráfonódtak.

– Csak én vagyok itt – közölte Johanna, állta az igazgatónő tekintetét. – És ne próbáljon még egyszer megütni! Most elengedem, utána elmegyek. Nem tud megakadályozni ebben. De még visszajövök. 

Istenes Rozália a döbbenettől meg sem tudott szólalni, még soha nem fordult elő, hogy egy diák ennyire nyilvánvalóan lázadni merjen. Hol az éjszakás ügyeletes tanár? Hol a portás? Biztosan alszanak ezek a léhűtő idióták! Na, de majd ellátja ő a bajukat, az biztos. Nem merte még egyszer megütni a lányt, erős volt a szorítása, olyan elszántság áradt belőle, melytől még ő is megrettent, pedig minden szempontból legalább dupla akkora volt, mint Johanna. Elengedte a csuklóját, hátrált az ajtó felé, aztán egy szökelléssel, akár egy párduc, már el is tűnt. 

Csak a rajzfelszerelése volt nála és néhány ruha, még nem tudta, hogy mihez kezdjen, nem voltak rokonai, csak néhány távoli ismerőse, de ők is messze, Budapesten. Leült a kisváros főterén, szemben egy étteremmel, nem volt pénze, bár nem is volt rá szüksége, ha éhes, megrajzolja magának. A szemközti padon egy idős férfi aludt. Ülve. Feje mellére borult, hosszú, ősz szakálla hasa közepéig ért, mellette hevert két tömött szatyor. Nyilván hajléktalan, állapította meg Johanna, mint ő is, nincstelen, kivert kutya, akinek nincs hová menni, akit senki sem szeret. Nem, ez így nem igaz, ő visszamehetne az intézetbe, Dani szereti őt, ő is szereti Danit, lehetne ez jó is, de nem, nem ezt akarta. Nem lesz ismét rab, nem fog behódolni többé senkinek, Istenes Rozáliának végképp nem. 

Vissza fog menni, Daninak meg akarja mutatni megújult fizimiskáját. Jó nő lett, gyönyörű, erős, kívánatos. Elnevette magát, elképzelte, milyen képet fog vágni, ha meglátja. Nem, ő már nem Csuri többé, hanem sólyom, vagy sas. De miért nem hattyú? Nem hattyú, ő mostantól sólyom, vagy sas. Szabad és erős. Elővette a ceruzáit és egy lapot. Kerekes Gerzson felriadt, az a kannás bor erős, fájt is a feje, de nem számít, semmi se számít már. Hét éve élt az utcán. Már senki sem ismerte fel, már senki nem köszönt neki, csak a többi hajléktalan, akiknek ő segített, ha valamibe belekeveredtek. Ennyit még megtehet, ennyit még bevállalhat, egykori gimnáziumi tanárként ennyi jár a sorstól, hogy ő legyen a jótevő, mint mindig is volt, amíg egyik napról a másikra össze nem dőlt az élete. Itt megakasztotta gondolatait, nem akart visszatévedni a múltba, melyről egykor azt gondolta, emberi, barátságos, élhető és együttérzéssel telt. Nem. Nem az. 

Egy gyönyörű, fiatal lány ült a szemközti padon, rajzolt. Rajta felejtette tekintetét, melyet szégyenlősen félrekapott, amikor a lány felnézett. Váratlanul felállt s két tálcával elindult felé, mindkettőn forró étel volt, sült húsok, rántott gomba, köretnek rizs és hasábburgonya, mellette savanyúság. Az egyik tálcát a kezébe nyomta, leült mellé, egyetlen szó nélkül enni kezdett, közben olykor rápillantott és mosolygott. Kerekes Gerzson is nekifogott, a forró étel, a finom ízek ismét felszaggatták a múltat, a karácsonyi vacsorák emlékét a gazdagon díszített fenyőfa előtt, a halászlét, a rántott halat, a lányok nevetését, amint bontogatták az ajándékot. Megakadt szájában a falat, úgy érezte, könnyek öntik el a szemét, meg is dörzsölte kézfejével, de nem voltak könnyek, csak az érzet mart belé, mintha ennek lenne bármi jelentősége is, mintha ez változtatna a sorson, mely megállíthatatlanul hömpölygött a vég felé. Várta már. Akarta, hogy vége legyen. A lány felé nyújtott egy korsót, melyben arany barnán csillanó, hideg sör hullámzott, a tetején vastag, fehér habbal. 

– Köszönöm – biccentette meg fejét. Ivott két kortyot, aztán folytatta az evést. – Ezt mivel érdemeltem ki? – kérdezte kicsit később. 

– Utálok egyedül enni – válaszolta a lány, hangosan felnevetett. 

– Én is – mosolyodott el bátortalanul. – Most biztosan irigyelnek a barátaim, ha látják, milyen úri sorom van. 

– Vannak barátai? 

– Hát, talán a barátaim. Ugyanolyan szerencsétlen flótások, mint én – fűzte hozzá. 

– Szóljon nekik. Ők is kapnak enni. 

Kerekes Gerzson hitetlenkedve nézett a lányra, aztán egyetlen szó nélkül felállt a padról, letette tálcáját, elsietett a többiekért. Johanna előkapta a ceruzáit, az üres papírlapot, amikorra a tizenhét hajléktalan visszaért, már ott álltak az asztalok a tér szürke kövezetén, tömve friss, forró étellel, sörrel, borral, üdítővel, az asztal mellett hosszú padok, rajtuk kényelmes párnák. A koszos, szakadt ruhákba burkolt nők és férfiak lassan körbeülték az asztalt, nekifogtak az evésnek. 

– Mi a büdös franc folyik itt? – üvöltötte dühösen Zsolnai Antal, a tér szélén lévő flancos étterem fiatal tulajdonosa. – Na, gyorsan, gyorsan, szedjék össze a cókmókjukat, és tűnés innen. Erre nincs engedélyük, egyébként is rontják az összképet, az éttermem forgalmát. Ha a turisták meglátják itt magukat, még a teret is messze elkerülik. Takarodó innen, de minél hamarabb. 

– Semmi se tiltja, hogy a téren együnk – szólt oda neki Johanna az asztal végéről. 

– Na, te csitri, elhallgass, mert téged is elvitetlek a rendőrökkel – ordított vérben forgó szemekkel Zsolnai, aztán határozott léptekkel megindult a lány felé. 

Kerekes Gerzson felpattant az asztal mellől, és a toporzékoló fiatalember elé állt. 

– Nyughasson – sziszegte. Egy fejjel magasodott a hőzöngő ficsúr feje fölé. – Befejezzük az evést, összepakolunk, aztán eltűnünk innen. 

Zsolnai meglátta a tér másik oldalán sétálgató Kondai Gáspárt, a közterület-felügyelőt, integetett neki, hogy siessen, rendbontás van kibontakozóban. 

Kondai komótosan odaballagott, meghallgatta Zsolnai hadarását, aztán csípőre tett kézzel megállt az asztal végénél. 

– Engedélyük van erre a zsibvásárra? 

– Az evéshez nem kell engedély. Ha befejeztük, elpakolunk és elmegyünk innen. 

– Kisasszony, maga nagyon téved. Ma már mindenhez engedély kell – emelte meg szemöldökét a kövér közterület-felügyelő. 

– Zavarja el innen ezt a csürhét, rontják az üzletemet – sápítozott Zsolnai, akár egy rossz ripacs. 

– Na, akkor szedelőzködjenek, de rögtön – csapott az asztalra Kondai –, vagy rendőrt hívok. 

– Hívjon rendőrt. Nézze meg. Ott a padon is eszegetnek a turisták – csattant fel dühösen Johanna. 

– De ők turisták – emelte fel dühösen öklét a szürke egyenruhás férfi. – Nekik lehet. 

– Emberek. Mint mi – felelte a lány. 

A szirénázó rendőrautó két percen belül kiérkezett, a rendőrök Kondaival és Zsolnaival társalogtak. 

– Ki itt a vezető? – lépett az asztalhoz a fiatal őrmester. 

– Nincs vezető. Ez egy baráti társaság – emelkedett fel az asztaltól Kerekes Gerzson. – Befejezzük az ebédet, őrmester úr, szépen elpakolunk, aztán eltűnünk innen, mintha mi sem történt volna. 

– Na, azt már nem! – ordította Zsolnai. – Most mennek innen a fenébe! De azonnal. 

– Ha befejeztük, elmegyünk innét – közölte határozottan Kerekes. 

– Nem, most azonnal! – tajtékzott Zsolnai. – Maga miért nem veri bilincsbe őket? – böködte meg mutatóujjával a fiatal rendőr mellkasát. 

– Befejezik az étkezést, aztán elmennek innen – válaszolta a rendőr. 

– Tudja maga, hogy ki vagyok én? – hörgött a felindultságtól Zsolnai. – Barátom a polgármester. A rendőrkapitány. Keszthelyi atya, a katolikus pap. Dizson Gábor, a kormányhivatal vezetője. Sőt, még a Jóisten is a barátom, ha akarom, úgyhogy takarodjanak innen, azonnal. 

– Befejezik az étkezést, aztán elmennek innen – nézett a szemébe szigorúan a fiatal őrmester. – Senkit nem zavarnak. 

– De! Engem zavarnak – ordította fékevesztetten Zsolnai. – Kirúgatom magát! Tudja, a rendőrkapitány is barátom. És magát is, mert nem intézkedik – mutatott a csöndben ácsorgó közterület-felügyelő felé. – Mindenkit kirúgatok! Mindenkit! 

Este Johanna a hajléktalanokkal aludt egy elhagyott házban, kapott matracot és takarót. Sokáig beszélgettek, de már hajnalban felébredt, tudta, vissza kell menni az intézetbe, keresni fogják, a rendőrséget is riasztják majd. Evett néhány falatot, aztán rajzolni kezdett. Délre végzett. Elégedett volt az eredménnyel. 

– Vigyázz magadra kislány – ölelte meg Kerekes Gerzson. 

– Vigyázok – bólintott Johanna. 

– Neked nem itt van a helyed. Köszönjük, amit értünk tettél. 

– Nem itt, de még találkozunk. És még van mit tenni. 

Johanna az intézet főkapuján ment be, Gosztos bácsinak, a portásnak tátva maradt a szája, amikor meglátta, fülön kellett volna fogni és az igazgató asszonyhoz vezetni; a lány nevetve integetett neki, aztán már futott is fel a lépcsőn. Nem az én dolgom ez, majd elrendezik egymással, hajtotta le fejét az öreg, visszabújt újságjába; nem is akart belegondolni abba, hogy mennyire gyűlöli azt a nőt, akitől mindenki rettegett. Eddig még senki sem mert szembeszállni vele. 

A folyosón hömpölyögtek a diákok, ebédhez készülődött mindenki, váratlanul Komódi ragadta meg a karját. 

– Visszajöttél? A sárkány vadászik rád, azt mondta, kicsinál, ha megtalálnak. 

Javítóba vitet. Jól nézel ki – vigyorgott idétlenül. 

– Nem félek tőle. Már nem. Danit nem láttad? 

– Ott gurul, hátrébb. Beszélni sem lehet vele, amióta eltűntél. Az igazgatónő nyaggatta, hogy árulja el, hová szöktél. 

– Dani nem tudott semmiről. Nem mondtam neki. 

– Most mit akarsz csinálni? 

– Majd meglátod. 

Johanna átvágott a tömegen, az osztályterem előtt meglátta a fiút, az ablak előtt ült rokkantkocsijában, egy könyvet olvasott. Johanna megállt tőle néhány méterre, csak nézte, nem mozdult, a göndör haját, erős állát, telt ajkait, szép orrát, kerek, meleg szemeit. Dani felemelte fejét, csodálkozva nézett rá, nem ismerte meg, nem tudta, ki ez a gyönyörű, vörös hajú lány, aztán visszakapta tekintetét a könyvre, elszégyellte magát; Johanna tegnap eltűnt, mintha kiszakítottak volna szívéből egy részt, ma pedig leplezetlenül megbámul egy jó csajt. Na, szép. 

Johanna odasétált hozzá, leguggolt elé, megfogta a kezét. A fiú elkerekedett szemmel bámult rá. Ismerős volt az arc, a szemek, de ő nem lehet Johanna, Johanna nagyon vékony, szinte nincs melle, szinte nem is szép. – Én vagyok, Dani! – mosolyodott el a lány. 

– Az nem lehet. Te gyönyörű vagy. Minek jöttél vissza? A dirinő kerestet, már a rendőrökkel is. Fuss, menekülj innen, amíg el nem kapnak. 

– Miattad jöttem vissza. Érted jöttem vissza. 

– Na, szép pár lennénk menekülés közben, te szaladsz, én pedig csörögve gurulok melletted. 

Hangosan nevettek, Johanna még mindig fogta a kezét, aztán megcsókolta. 

– Minden rendben lesz. Bízz bennem – nézett rá szerelmesen. A fiú elmosolyodott. – Hoztam neked valamit. Nézd meg. 

Johanna elővette a rajzot, Dani orra elé tolta, aki megdöbbenve nézte a képet, úgy érezte, felforrósodik minden testrésze, még a lába is, pedig azt már egyáltalán nem érezte, látta, hogy ott van, de semmiféle inger nem jutott el az agyáig. Kicsit szédült, a szíve vadul kalapált, megmarkolta a tolószék karfáit. Johanna előtte térdelt, tartotta rezzenéstelenül a rajzot, a fiú pedig megbabonázva bámulta. 

– Mi történt? – kérdezte a fiú. Ezen a rajzon én vagyok. Szaladok. Nagyon ügyes vagy, Johanna! 

– Ügyes vagyok – nevetett a lány – Ebből elég – megfogta a fiú kezét. – Gyere, menjünk! – Felrántotta a tolókocsiból, aztán megölelte a nyakát, táncolni kezdtek. Dani átölelte, felkapta, pörögtek, forogtak, mindketten hangosan nevettek. 

– Állj! Ne mozduljatok! – dörrent Istenes Rozália hangja, mintha valaki egy géppisztolyt sütött volna el. Mindenki dermedten megtorpant a folyosón, még a lélegzetét is visszafojtotta. – Megvagy, te kis ribanc! – vigyorgott gúnyosan az igazgatónő. – Most a kezemben vagy. És többé nem menekülsz. Megmutatom neked, hol is lakik a Jóisten! Meg én! 

– Én nem félek már magától – lépett elé Johanna. Egy fejjel magasabb volt az igazgatónő, erős, kisportolt alakján tökéletesen állt a jól szabott fekete szoknya, a hófehér blúz, hatalmas mellei, akár két megtermett dinnye, hangsúlyozták nőiességét, szőke, hosszú haját kontyba tekerte, mely a tarkójához simult. – Ajándékot hoztam magának – folytatta Johanna, és mielőtt megszólalhatott volna a nő, az arca elé tolta a rajzot. Istenes Rozália megremegett, úgy tűnt neki, mintha a folyosó sötétbarna járólapjaihoz ragadt volna a lába, keze, karjai erőtlenül, megmerevedve, élettelenül lógtak teste mellett. A folyosón senki nem mozdult, csak azt látták, hogy az igazgatónő rémült arccal bámul egy képet, melyet Johanna tart az arca előtt, kibomlott hosszú, derékig érő, szőke haja, lassan egészen ezüstszínűre változott, majd végül hófehérre, gerince recsegett és lassan meghajlott, bőre ráncosan, megereszkedve lógott karjain, kezein, a nyakán, az arcán. Pillanatok alatt legalább negyven évet öregedett, kifutott belőle az erő, fájt a háta, a feje, a gyomra, szájában keserű ízt érzett. Februárban töltötte a negyvenet, de legalább nyolcvannak nézett ki. 

– Mi történt? – nyögött fel fájdalmasan. – Mit csináltál velem, te is kurva? 

Megöllek! Most rögtön megöllek! – nyüszített furcsa, reszelős hangon, Johanna felé nyújtotta mindkét karját, előre lépett egy lépést, de minden mozdulat fájt neki, mintha kést forgatnának ízületeiben, a csontjaiban. 

– Mindenki megkapja, ami jár neki – közölte vele hűvösen Johanna. – Senki nem ússza meg a büntetését, senki. 

– Te sem fogod! Elintézlek téged! Egy életre! 

– Nem hiszem. Maga már soha többé nem fog bántani senkit. Az biztos! 

Johanna megragadta Dani kezét, kirohantak az épületből, meg sem álltak a kisváros főteréig, Kerekes Gerzsont keresték, Johanna beszélni akart vele, tanácsot akart kérni, hogyan folytassák tovább az életüket. Dani kezét szorította, úgy érezte, már semmi baj sem érheti, soha. Körüljárták a teret, de sehol sem találták a férfit, még a templom melletti szűk átjáróba is bementek, hátha ott ücsörög egy padon, ám nem jártak szerencsével. Visszafelé az egyik magasra nőtt, sűrű cserje lombjai közül nyöszörgést hallottak. Óvatosan, félve közelítettek, félrehajtották az ágakat. Kerekes Gerzson a földön feküdt, feje, arca csupa vér volt. Halványan elmosolyodott, amikor meglátta a lányt. 

– Visszajöttél? – kérdezte erőtlenül. – Már késő. Zsolnai pribékjei tegnap este elintéztek. Négyen voltak, baseball ütővel. Szerintem, eltörtek néhány bordámat is. 

– Szólunk a rendőrségnek és a mentőknek – nyugtatgatta a fiú. Már emelkedett is fel, hogy indul, de az idős hajléktalan megfogta a karját. 

– Maradj. Már késő. Érzem. 

– Be kell vinnünk a kórházba – erősködött Johanna is, közben intett Daninak, hogy induljon, intézkedjen. – Ott meggyógyítják. 

– Nem kell, kislány. Érzem, itt az idő. Erre vártam már régóta. Miért jöttetek vissza? 

– Csak. Mert látni akartam. Miattam történt ez. De megfizetek érte. 

– Igen. Ő volt. De ne legyél bosszúálló. Nekem már mindegy. 

– Sosem mindegy. Semmi nem mindegy. 

– Tanuljatok. Legyetek okosak. Harcoljatok. Tiétek a jövő. Ennek a sok patkánynak, akik kiforgatták sarkaiból ezt az országot, fizetni kell. De vigyázzatok magatokra. Nagyon vigyázzatok. 

Kerekes Gerzson meghalt, Johanna és Dani visszamentek az intézetbe. Este kiültek az épület lépcsőjére, a lány a fiú vállára hajtotta fejét. Ölében ott feküdt egy rajzlap, rajta egy vicsorgó patkány, minden szőrszála tökéletesen megrajzolva, fekete gombszemei vad gyűlölettől csillogtak. Megbeszélték, hogy másnap a flancos étteremben fognak ebédelni. És megkezdődik a harc. Johanna elszánt volt. Nagyon elszánt.

Fotó: pixabay

Stációk (egy rajz magánélete)

A számítógép melletti íróasztalon, a felhalmozott könyvek között kotorászott; nem mondta ki, de megállapította, az egészséges rendetlenség kezdett egészségtelen méreteket ölteni. Az egyik könyvkupac alján megtalálta, amit keresett, egy Rimbaud-kötetet. Alig tudta megfogni, kecsesen vékonyan lapult ott, igyekezett kihúzni, ám hatalmas robajjal szinte az összes könyv leborult a padlóra.

– Na, én ezt ma biztosan nem fogom összeszedni – legyintett dühösen.
Rimbaud is eltűnt a szeme elől. Megfordult, elindult az ajtó felé, de megtorpant, a küszöbön egy fotó feküdt. Nem tudta, kit ábrázol; nincsenek véletlenek, ő viszont csak azt a furcsa nyomást érezte mellkasában, melynek létéről már teljesen megfeledkezett, úgy hitte, elfújta a szél, elkoptatta az idő. Akkor döbbent rá, már nem élt, teste ugyanúgy tett, mintha még működne, de lelke és szelleme mozdulatlanul, felfedezhetetlenül hevert valahol mélyen, legbelül, egy titkos zugban. Lehajolt, felvette a fotót, orrára biggyesztette az okuláréját. Megriadva fedezte fel, hogy mosolyog, ismét érezte mellkasában azt a furcsa nyomást, melytől felgyorsult a lélegzése. Nem látta, de tudta, szemébe visszatért a fény, halványan, pislákolón, ám visszatért.

– Csak a képzeletemben létezik – jelentette ki komoran.

A konyhába indult, már beáztatta tejbe a májszeleteket, csak ki kellett sütni. Elővette a nagy serpenyőt, olajat töltött bele. Hirtelen megfordult, mintha az illatát érezte volna, finom, fahéjas illat, lépteinek finom, puha hangját hallotta, amint mezítláb oson a konyha kövén; majd megdorgálja, hogy vegyen fel papucsot, télen a kő úgy süt, akár a jég.

– Megbolondultam. Teljesen biztos – nevetett hangosan.
A máj sercegett a forró olajban, apró olajcseppek bombái robbantak a tűzhelyen, a csempén, de észre sem vette, forróság áradt a szívéből. Nem hitte el. Az ember nem támad fel. Az csak mese. Szép mese.

Ült a konyhaasztalnál, ette a frissensült májat, de nem volt étvágya; a fotót nekitámasztotta a sótartónak. Azon kapta magát, hogy nem eszik, csak a gyönyörű nőt bámulja, aki mosolyog, szépséges fogsora kivillan, a tekintete nem engedi, rabláncra veri, úgy érezte, soha többé nem szabadulhat.
Este megágyazott, vitte magával a fotót is, az éjjeli lámpához támasztotta. Úgy döntött, meztelenül alszik, ledobta magáról a törölközőt. Elszégyellte magát, a nő a fotón őt nézte. Elpirult. Lekapcsolta a villanyt, gyorsan bebújt a takaró alá. Zaklatott álmokkal üldözte az éj, reggel fáradtan ébredt, amikor kinyitotta a szemét, a fotót látta meg először. Az oldalán feküdt, nem volt kedve felkelni, ezer évig akart ott feküdni, nem akart mást, csak gyönyörködni ebben a mosolyban, ezekben az igézőn szépséges szemekben.

Munkahelyén szótlanul ücsörgött, nem beszélgetett a kollégákkal, néha megmozdította a számítógép egerét, hogy eltűnjön a képernyővédő; színes gömbök lökdösték egymást folyamatosan, teret akartak maguknak. Néha kihúzta az íróasztal fiókját, egy pillantást vetett a fotóra, aztán gyorsan visszatolta a fiókot.
– Elment az eszem – dünnyögte.

Munka után nem volt kedve hazamenni, lődörgött a városban, leült egy park kovácsoltvas padjára, elgondolkodva bámészkodott; a járókelők nem törődtek vele, nem is sejtették, hogy a férfi boldognak érezte magát. Nem látszódott rajta.
Onnantól kezdve minden nap sétált a városban, úgy lépegetett a szürke térburkolaton, a kacskaringózó járdákon, mintha csak lebegne, cipője alig érte a földet, elkerekedett, csillogó szemekkel, mosolyogva nézett az emberekre, akik meglepődve, néha megriadva tértek ki az útjából.

Egyszer összefutnak. Biztos volt benne. Nincsenek véletlenek, Rimbaud az oka, ha nem azt a könyvet keresi, akkor nem borul le az íróasztalról az a sok felhalmozott könyv, akkor nem repül ki a lapok közül ez a fotó, amelyet valójában nem is ő kapott, nem is neki készült, csak valahogyan hozzá keveredett. De nincsenek véletlenek.

Vasárnap volt. Délelőtt. Mindent lepakolt a konyhaasztalról, előkotorta a szekrény aljából a tűhegyesre faragott akvarellceruzákat, egy üvegpohárba vizet engedett, keresett egy finom, tiszta, puha rongydarabot, a fotót nekitámasztotta a sótartónak. A vonalak először sete-sután kanyarogtak a hófehér papírlapon, a rakoncátlanul szétfutó vízcseppek márványos összevisszaságban hordták szét a színeket, de nem adta fel. Már késő délután volt, mikorra elkészült a mű. Elégedetten szemlélte. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz az élettel, tűzzel fűtött tekintet, de a rajzon már teljes alak volt látható. Egy meztelen nő, lazán, félig ülve, félig fekve, feszes mellek, ágaskodó mellbimbók, csábítón megemelve egyik csípője, kicsit felhúzva lába, szolid szeméremszőrzete megbolondított volna minden férfiembert. A papír majdnem meggyulladt, oly lobogó tűzzel égő vágy sugárzott a gyönyörű nőből. Imádta. Levetkőztette, s ha már levetkőztette, akkor az övé, gondolta. A rajzot bevitte a hálószobába, nekitámasztotta az éjjeli lámpának, meztelenül befeküdt az ágyba. Szerelmes tekintettel bámulta, érezte a vágyat, mely ott remegett gyomrában, érezte az ölelést, a nő édes leheletét, finom fahéjas illatát. Boldognak érezte magát. Aztán elaludt.
Másnap bekereteztette a rajzot, ott őrizte az ágya mellett, mielőtt este elaludt, őt látta, mikor reggel felébredt, az első pillantása rögtön a rajzra tévedt. Még délelőtt lefényképezte, az Ofotértben előhívatta, hogy egy példányban mindig vele legyen a nő. Szerelmes volt belé. Nem tudta, ki ő, azt sem tudta, hogy hívják, hol lakik, de érezte, meg fogja találni egyszer. Nem történhet másképp. Már eleget élt boldogtalanul, már eleget élt úgy, hogy semmi sem jutott neki az élet örömeiből, mintha csak packázott volna vele a Jóisten, megcsillantott valamit, aztán már el is tüntette, azt is visszavette, amit soha nem is adott.
– Már mindig együtt alszunk, édesem – mosolyodott el, mikor este meztelenül bebújt az ágyába.

Hónapokon keresztül tizenhárom és fél centiméterrel suhant a föld felett, imádta az életet, mert úgy érezte, megtalálta, meg fogja találni, akit keres, simogatóbban sütött a Nap, kedvesebben ölelte a szellő, minden édesnek és kedvesnek tűnt.
Munka után leült egy parkban, mosolyogva bámulta az embereket, azon gondolkodott, főzni fog este valami finomat, valami gyorsat, könnyűt; olasz tészta lesz a legjobb, az is rá fogja emlékeztetni.
A szemközti padra leült egy fiatal pár, harminc és negyven közöttiek lehettek, beszélgettek, nevetgéltek, aztán a nő odabújt a férfihoz, vállára hajtotta fejét, ujjaiba fonta ujjait, meg sem mozdultak, csak ültek ott, összebújva. Zavartan elkapta tekintetét, mintha illetéktelenül meglesett volna valakit, mintha mások boldogságába kotnyeleskedett volna bele. Felpattant a padról, elindult haza. Belépett a lakásba, berohant a hálószobába, felkapta a képet. Kétségbeesetten rogyott le a konyhaasztalhoz, úgy érezte, becsapták, aztán rájött, ő csapta be saját magát, egyedül ő bűnös ebben a történetben, mert elhitette magával, hogy még szerethető, hogy még valakinek szüksége lehet rá, hogy még neki is jut valami az életből.
Este befeküdt a kádba, zubogott a meleg víz, ránézett a rajzra, maga sem értette, miért folynak szeméből a könnyek. Semmi nem történt, csak életre kelt egy pillanatra, szépnek látta az életet, elhitte, hogy ő is szép benne. Nem az, nem szép, be kellett látnia. Lezuhanyozott, lefeküdt aludni. Elkerülték az álmok. Nem is mert álmodni. Nem is akart, mert mindig egyre rosszabbnak látszott az ébredés.
Másnap vasárnap volt. Mindent lepakolt a konyhaasztalról, előkotorta a szekrény aljából a tűhegyesre faragott akvarellceruzákat, egy üvegpohárba vizet engedett, keresett egy finom, tiszta, puha rongydarabot, a fotót nekitámasztotta a sótartónak. A vonalak először sete-sután kanyarogtak a papírlapon, a rakoncátlanul szétfutó vízcseppek márványos összevisszaságban hordták szét a színeket, de nem adta fel. Már késő délután volt, mikorra elkészült a mű. Elégedetten és szomorúan szemlélte. A nő gyönyörű volt, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, de felöltöztette, könnyű fehér ruhát adott rá, olyat, melyben elképzelte. Még mindig vágyakozott utána, nagyon erősen, de érezte, mellkasát sűrű, erős dróttal átszövi a bánat, hogy többé ne jusson be semmi, többé ne jusson ki semmi szívéből.
Nézte a rajzot, gyönyörű; de más öleli, más csókolja, más hajol ölére, más fogja kemény mellét, más oltja vágyát. Mást szeret, nem őt. Rádöbbent, hogy a rajzok sosem kelnek életre, a versek sosem valósulnak meg, bármennyire is szeretné az ember; lehet, hogy járna a boldogság, lehet, csak nem jut.
Fúrt egy lyukat a falba, felakasztotta a képet a képszögre. Gyönyörű volt a nő.
Kiült a teraszra, öntött magának egy pohár száraz vörösbort, nem gondolt semmire, csak bámulta réveteg a nyíló rózsákat s ahogy a pampafű karcsú levelei táncolnak az észrevétlen nyári szellőben. Már nem hallotta a szívdobbanásait, már nem lüktettek az erek, nem mozdultak az izmok. A ceruzák némán feküdtek – tűhegyesre faragva – dobozukban, a szekrény sötétjébe száműzve.

(Fotó: művészház.com)