Kávé – vörösborral

Már este hét is elmúlt, mikor eszébe jutott, aznap még semmit sem evett. Ült a konyhában, három tojásból rántottát készített, apró kolbász darabokat pirított a pattogó zsírban, aztán szeletelt gombafejeket zúdított rá; kínai gomba, ma már minden kínai, még ő is. Felnevetett. Hétfőn az ablaknál ücsörgött, a sarkon befordult a Halál. Csöpörgött az eső, feje felett hatalmas fekete esernyőt cibált a szél. Vigyorogva integetett neki. Kinyitotta az ablakot, kihajolt a párkányon.

–Mikorra jövök, főzz egy kávét nekem. Erőset, ha kérhetem.

– Mikor jössz?

– Majd.

Szelt egy vékony szelet friss fehér kenyeret, nekilátott az evésnek. Nem volt étvágya. Már húsz éve. Ahogy végigcsorog az idő az egyforma napokon, szürke mázzal vonja be, elsápadnak a színek, lassúbb lesz a lélegzet, durva lesz a bőr, elmegy az étvágy, halkabb a szó. Nehezen letuszkolta az utolsó falatot is. Enni kell. Élni kell. Mindig ezt mondogatta, de már maga sem értette okát.

Felállt a konyhaasztaltól, betette a mosogatóba a tányért és a villát. Még világos volt odakint. Kisétált a műhelybe. Minden este kisétált. Vetni kell rá egy pillantást, hogy nyugodt legyen az álma.

Mindig azt érezte, nem jó helyen van, de oda is vágták neki olykor, tudjad már, hol a helyed! Nem akarta tudni. Összeférhetetlennek tartották, mogorvának, antiszociálisnak, akit ismeretlen vágy hajt átgázolni a másikon, belemondani a képébe az egyetlen igazságot, mely természetesen az övé, támadhatatlan, Istentől való. Féltek tőle, mert csak az igazság érdekelte, kíméletlenül, legyen szó bármiről, az árokásás törvényszerűségeiről, a halászlé receptjéről, netán a politikusok gazemberségeiről, neki mindenről határozott, ellentmondást nem tűrő véleménye volt. Mire ment a kurva nagy igazságával? Semmire. Az igazsággal semmire sem megy az ember, ha az önmagában való csak, s nem védi az ártatlant, a gyengét. De ezt akkor még nem tudta. Vitatkozott Istennel is, nem, nem mindenki bűnös lélek, a rosszak nagyon rosszak, a jók nagyon jók, a többség pedig tehetetlen, idióta hülye, akit a szél fúj ide-oda a két tábor között.

Végigsimított a finom, márványhoz hasonlító kövön, melyet már teljesen tükörsimára csiszolt. Hat hónap alatt. Jó lesz, hacsak el nem rontja, mint eddig mindent. A szándék, a vágy mit sem ér, ha az ember nem képes megvalósítani az elképzeléseit, csak rohan egyik álomból a másikba, de sehol sem lesz otthon. A tökéletességet kereste, de sosem találta.

Mindig felkerül az álarc, mogorva, dühös, ártatlan vagy örökké mosolygós, mely elfed titkokat. Az ember azt hiszi, az álarc megvéd, de az álarc sosem véd meg, mert a fájdalom belül van.

Állt a tükör előtt, hosszú perceken keresztül vizsgálta arcát, szürkészöld szemeiben már nem volt elég fény, a ráncaiban megtelepedett az idő, a fájdalom, szakálla sárgásfehéren virított állán, bajusza elrejtette a száját, se vicsor, se mosoly nem látszódott. Szerethetetlen, állapította meg.

Még két nap. Még kettő. Az izgatottságtól alig tudott aludni. Színesben álmodott. Érezte az amarilliszek illatát. Mosolygott.

Felbontott egy üveg száraz vörösbort, teletöltötte a kecses poharat, másik kezében egy csésze forró, gőzölgő kávét egyensúlyozott, elindult a műhely felé. Ivott egy kortyot, a kesernyés, száraz, ám telt íz boldogsággal töltötte el. Letette a poharat és a csészét a satupadra, leült a repedezett, öreg hokedlire. Elkészült. És nem rontotta el. Életében először valamit nem rontott el. Megremegett a gyönyörűségtől. Lassan vetkőzött. A kikönyökölt pulóver. Aztán a nadrág, majd az alnemű. Végül az ing. Ott állt meztelenül a műhely közepén, öregen, sápadtan, izgatottan, izmai ernyedten várakoztak, két karja élettelenül lógott meggörbült teste mellett. Kézfejével megtörölte a szemét. Aztán odalépett a szoborhoz, bebújt az ölelő karok közé, a hideg kő érintése mégsem volt kellemetlen. Megölelte. Érezte bőrén a nő ágaskodó mellbimbóit, hasát formás hasához nyomta. Átölelte, megfogta gömbölyű popsiját. A nő hátravetett fejjel, nyitott szájjal nevetett. Még jobban megölelte, arcát a nyakába fúrta. És sírt.

A Halál a repedezett, öreg hokedlin ült. Mosolygott, miközben kevergette a kávét. Gyönyörködött a szoborban. Egy férfi ölel egy nőt. A nő a férfi nyakát. Átéléssel, szerelmesen. A férfi a nyakába csókol. A nő nevet. Mintha csak egyetlen kőtömbből faragták volna őket, elválaszthatatlanul. A szerelem örök. Valóban az.

Felhörpintette kávéját, ivott egy korty vörösbort. Isteni! Még visszapillantott az ajtóból a szoborra. Jól van ez így, bólogatott, ismét elmosolyodott. Eldöntötte, aznap már nem dolgozik.