2020. április 5., vasárnap

Az irodalom rejtelmei

Valami olyasmit mondtál, hogy a szavak csak szavak, akkor állnak össze költészetté, ha tehetség is van hozzá, felső fogsoroddal ráharaptál finoman alsó ajkadra, öntudatlan mozdulat, mindig akkor teszed, ha erősen gondolkodsz, jó választ akarsz adni; haraptál egyet a pogácsából is, egy morzsa behullott dekoltázsodba, észre sem vetted.
A lét borzalmasságában és gyönyörűségében először éreztem, akár morzsaként is boldog lehetnék, de elhessegettem a gondolatot, mert többre vágytam, többet akartam a kispolgári mézes köcsög ragadósságánál, mely csak gyávaságba és reszketeg vágyakozásba taszítja az embert, reprodukciókba sűrítve a művészet hatalmasságát a bútor színéhez passzoló képkeretben, Renoir, Monet, bátrabbaknak Vasarely, de semmi Chagall, Ernst, netán Kondor Béla.
Finom ujjaiddal csipegetted a sós mogyorót, folyamatosan beszéltél, rekedtes hangszínedbe befurakodott az esti szél, mely a tetők felett rohangált, fehér, áttetsző blúzod alatt sejtelmek domborultak, és én képtelen voltam figyelni az irodalom mélységeire, nem érdekeltek abban a pillanatban a kortárs költők szenvedései, leleményei, térd fölött ért szoknyád, átvetetted egyik lábadat a másikon, és én kezdtem értékelni és érteni az ívek és formák geometriáját, libbenő hajtincseidben felfedeztem a szélcsatornák fizikáját, ám amikor egészen közel hajoltál hozzám, illatod őrületbe kergette szaglószervemet, agyam vészjelzéseket küldött kezemnek, hogy maradjon végre nyugton, ne akarjon mindenáron megérinteni téged; kezdtem azt érezni, végleg elvesztem.
A csönd lökdöste félre gondolataimat, kérdőn néztél rám, mosolyogva, csodálkozva, hogy már egy perce csak beléd veszve bámulok rád, nem válaszolok semmire, megmerevedve, belegabalyodva a pillanatba, nem érezve és érzékelve mást, csak tekinteted, mely fogva tartott; elképzeltem, amint megcsókolnálak, összenyálaználak, mindenütt, miután megvadultan kibontanálak gúnyádból, mindből, sorban, meggondolatlanul szétdobálva.
Felnevettél, közelebb ültél hozzám, megcsókoltál, összenyálaztál, mindenütt, miután megvadultan, akár egy vágytól űzött nőstényállat, kibontottál gúnyámból, megkeményedtek szabadon ringó melleid, pattanásig feszülve ágaskodtak mellbimbóid, hajad arcomba csapódott, magad alá gyűrtél, combjaid közé szorítva, magadba engedve, fuldokolva, jajongva, felszabadítva az eddig gúzsba kötött spirituális erőket, egy irányba állítva a megbolondított molekulákat, a begerjesztett elektronokat, feltörve a mindenség titkait.
Akkor értettem meg, semmihez sem elég a tehetség, kell hozzá a szabadság is, az együttérzés, a merészség, megélve és átélve legrejtettebb vágyainkat, legtitkosabb elképzeléseinket a világ folyásáról, mert minden gyönyörűség csak úgy gyönyörűség, ha teljességében éljük meg, nem csak szépelgőn, fanyalogva, mímelve a valóságot, ketrecbe, bilincsbe zárva erőit és indulatait.
Azt hiszem, nagyon szeretem Petri György verseit, mondtam halkan, és imádtam meztelenségünket.


Fotó: Pixabay

6 megjegyzés:

Királdi-Kovács István írta...

Tetszett!

Egervári József írta...

Köszönöm István!

Horák Andrea Kankalin írta...

Az irodalomban számos példa szolgál bizonyítékul arra, hogy az írás hatalom, az írástudó ember tollában rejlő tinta lehet gyógyír, vagy méreg.
Mindkettő utat talál, sejtekig hatol, ösztönöket szabadít fel, épít vagy rombol, átformál, folyamatok sokszínű kavalkádját indítja el.
Történeted építően hat, kendőzetlen tisztaságával megérint.
Mint egy képzett idegenvezető - tárlatot mutatva -, természetes könnyedséggel kalauzolsz a férfilélek rejtelmeibe, legmélyebb szegletébe, és eközben a tinta afrodiziákummá válik ujjaid között.
Rövid novelládban jól érzékelhető személyiségjegyek bontakoznak ki, képeket láttatsz, az ember szinte részesévé válik a rejtelmeknek, melyek nem is annyira azok, mint sokkal inkább egyszerű, kendőzetlen emberi érzések.
Írásod egyszerre izgalmas és nyugtató, finom erotikájával a test-lelki szabadság tükörlépe. Ösztönöz, terelget, felfedi, ami igazán fontos az életben: felismerni, megtapasztalni szépségeket, azonos hullámhosszra kerülni, hagyni, hogy a hullámok jótékony hatása érvényesüljön.
Jó volt olvasni, köszönöm az élményt! :)

Szeretettel: Kankalin

Egervári József írta...

Köszönöm Kankalin!
Az élet apró, ám fontos dolgoktól működik, a ráutaló magatartás kimondatlan szavak metakommunikatív játéka, ettől izgalmas és szerethető, ettől ér célt, ha célt akar érni.
Az emberek sokszor túlbonyolítják a dolgaikat, pedig minden egyszerű lehetne és élhető, megélhető.

Királdi-Kovács István írta...

Korábban, valamikor azt írtam hozzá, hogy tetszett, mert nem mertem többet. Ez a kis szösszenet elindít az emberben bizonyos folyamatokat. kezd felforrósodni a vér, beindulnak a fantázia reflekszei, ráadásul befeded egy ilyen képpel. Aztán visszatér a jelen, ujra olvassa az ember, fölfedezi benne az irodalmi értéket. Úgy beszélsz a dolgokról, hogy végig meg marad egy mederben, ahol nincs oda nem illő szóhasználat, vagy szleng. Nem törik meg a nyelvezetet obszcén szavak, mégis tudja az ember, hogy miről szól az írás. A szerelem is így gyönyörű! Szeretem olvasni műveidet!

Egervári József írta...

Köszönöm István, megtisztelő a véleményed. A szerelem is így gyönyörű, egyetértek.