Morzsalékok 5.

A tolerancia bennünk van.

Ha akarjuk.

Ha nem akarjuk, akkor csak ítélkezünk.

o

Nem érek égig, csak a földig.

Mélyen hajolva, alázattal.

o

A szavak olykor elvesztik

jelentésüket, formájukat,

aljas tövisekké válnak.

Vagy csak nem értjük

egymást.

o

A kocsmák asztalán,

a bádogpultra folyt

sörhabban olykor

megcsillannak az

elveszett álmok.

Egy-egy pillanatra.

Aztán a csapos

letörli.

o

Az ember néha belehal a vágyaiba.

Máskor vágyakozik a halálra.

Közben valójában semmi

sem történik.

Semmi.

o

Valaki mindig meg akarja mondani,

hogy milyen legyen a világ.

Nem kellene a világnak is

szólni erről?

o

Valaki magáévá tehetne,

akár egy nyakláncot,

egy kényelmes cipőt.

Talán ott a baj,

hogy sem nyaklánc,

sem cipő nem vagyok.

o

Meghallgatok mindenkit.

Néha én is elmondanám,

ami bennem motoszkál,

de már elfelejtettem,

hogyan kell.

Hát, nem mondom.

Nem is hiányzik

senkinek.

o

„Persona non grata” vagyok.

Hát, ha már kívánatos

nem lehetek,

valami azért csak

legyek!

o

Azt mondják az okosok,

a szerelemért, a szeretetért

meg kell dolgozni,

keményen.

Régen láttam már ennyi

munkakerülőt.

o

Azt is mondják az okosok,

„a pénz nem boldogít!”

Én azért néha megpróbálnám.

o

Egy reggel arra ébredtem,

hogy nem élek.

Nem tetszett.

Még a kávé sem esett jól.

o

Valamikor utáltunk a

„Legvidámabb barakkban”

élni.

Most utálunk az örökös

árokásók, gyűlölködők,

hazudozók között létezni.

Nem kellene már

tenni valamit?

o

Azt mondják, morgós

öregember vagyok.

Az én koromban

már előfordulhat,

ám rácsodálkozom,

hogy morgásom oka

a kutyát sem

érdekli.

o

Lefestem feketével az összes betűt,

szót, mondatot,

melyet papírra vetettem.

Gondoljon mindenki

amit csak akar!

Fotó: Pinterest

Öncenzúra

A kávé gőzölög,

sorsszerű pillanat,

ahogyan Hamlet kevergeti,

a koponya az asztalon,

a Koponyák hegyén

épp rakéták száguldanak,

vagy csak arrafelé;

sokan úgy hiszik,

a vakhit ölésre is feljogosít,

persze, ölni sokféleképpen lehet.

Isten is kér egy gőzölgő kávét,

cukor nélkül,

ám a párbeszéd elmarad,

mint mindig.

Magunkra maradtunk.

Girhes madarak a szavak,

már nem tudnak repülni,

önigazolásként bólogatok,

öröklétért ácsingózom,

kávémba én teszek cukrot,

így talán nem rezonál

a keserű életre,

mely ott ácsorog a sikátoroknál,

akár egy céda,

és várja,

hogy

valaki

elvigye

magával.

Aztán már nem várja.

Piros, kék, zöld, sárga

hajat festek magamnak

(vicces!),

szolidálok a szivárvánnyal,

és ki nem állom a hangos bunkókat,

és szánom a csöndes hülyéket –

a girhes madarak

már nem repülnek,

ám szánnak engem is.

Igyekszem elhatárolódni

a szennyes politikai közbeszédtől,

a beszédtől is,

és a gyűlölködéstől,

a politikai celebek

silány orgazmusától,

tán már Istentől is,

mert hallgatása feldühít.

Elhatárolódásom

nem

médiaszenzáció,

ez hírnek is silány.

Pótcselekvésként még élek,

(hihetetlen állapot!)

egy kőnek támasztva hátam

az út szélén,

a szó,

a beszéd

holisztikus

messzeségbe

szökik,

nem is baj,

sosem mondtam semmi érdekeset.

Pótcselekszem,

igyekszem megfejteni

a művészet lényegét,

egy graffitit

rajzolok az égre,

szivárvány

színű

szívecskés

szmájlit

(csakazértis!)

miközben a politikai pedofília

beszivárog a tankönyvekbe,

sőt, már az óvodások is

képesek térdepelni.

A költők mostanság ismét

a

szerelem

szépségeiről

és

gyötrelmeiről

írnak,

az öncenzúra működik

(netán csak ennyi a tehetség!),

a légy zümmögését is hallani.

Fotó: Pinterest

Ilyen szerelésben nem lehet

Harmincnyolc. Árnyékban. Felforr a fejemben a víz, szerencse, hogy nem tud kárt tenni semmiben. Kisétálok a fürdőszobából, kikészítve vékony nyári nadrág, fehér ing, könnyű, „légkondicionált” nyári cipő, nyakkendő.

Utálom a kora délutáni megbeszéléseket, utálom a hideget, a meleget, felmenőim között nyilván nincs sem eszkimó, sem afrikai néger, mégha én multikulturális vagyok is, melynek semmi köze a hőséghez, a hűséghez, a dollár árfolyamához, de még a Zaporozsecek kuplungtárcsájához sem.

Nem tudod te, hogyan kell ilyen nyári melegben viselni a nyakkendőt?, nevet a hátam mögött Juliette; megfordulok, valóban van egy nyakkendő a nyakában. És más sincs rajta, engem pedig kiver a víz, pedig most zuhanyoztam le.

Az emberiség legjobb találmánya a gyönyörűséges női test, egy szál nyakkendőben kiváltképp, de kénytelen vagyok ellenállni a kísértésnek, pedig a keblek, csípők, ölek, combok metaforájába rejtezve sokkal könnyebben megérteném a világ folyását, a metakommunikáció nyelve úrrá lenne a rideg racionalizmuson, a bitek és byteok tengerében nem lenne szükség fordítóprogramra, azonnal értenék mindent, mélységet, magasságot, szépséget, csúfságot.

Harmincnyolc. Árnyékban. Nagy Imre szobra is arrébb került, József Attila sem volt jó helyen, Esterházynak meg nem is lesz szobor, tán csak Horthy vigyorog majd egyszer Gábriel és a birodalmi sas közé szorulva, majd, egyszer, amikor már mindent lehet a tökéletesen megtervezett vezérelvek mentén, majd, egyszer, ha már csak vezér lesz csak, elvek nem, amikor már csak vezér lesz, néhány jól védett bástya, néhány fejvesztetten futó és sok sötét paraszt. A királynő személye nem érdekes. Az lesz csak szép világ, Brecht is felröhögne a gyönyörtől; én megmondtam előre, csak senki nem hallgatott rám.

Juliette megölel, a fenébe, még csak ez hiányzott, ingerel a nyakkendője, de van nekem önuralmam; öncenzúrázom háborgásaimat, na, persze, a komcsikon szocializálódtam én, tudom, hogyan kell csinálni, bár könyvégetésre nem emlékszem, Aczél György feltámadt, ő is röhög, a magyar nyelv sír; megpróbálok jobboldaliként írni, aztán baloldaliként; csupa hülyeség tör elő a “tollamból”, a billentyűzet merevgörcsöt kap, a monitor négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül; a rádióban Karády énekel, retro hangulatom támad, aztán rádöbbenek, akkor még nem is éltem, szerencsére, mert Horthy börtönében – mint elvetemült ellenálló, zsidó-mentő – semmi jó sem várt volna rám; ezt se Gábriel, se a birodalmi sas nem akarhatta, legfőképpen én nem.

Juliette meg is csókol, hagyjál csak itt, te hűtlen, duzzog, miközben duzzadt mellét ingemen keresztül hozzám nyomja; már nem is érdekel a megbeszélés, a világmegváltás sem hoz lázba; jól ismerem a bronzcipőket a Duna-parton, és mindig szégyenkezem, amikor megállok ott, magyar magyarnak farkasa; a gyűlölet szagát fújja a szél; aztán később is, a fekete bőrkabátok, fekete autók idején, az Andrássy út 60.-ban, a spiclik és a mindent látó és halló állambiztonság undorító korában; szerencsére még akkor sem éltem, egyiknek sem lettem volna jó, mert nem tudok sem jobboldali, sem baloldali módon írni, lehet, írni sem tudok, csak úgy csinálok, mintha tudnék, mert annyira izgalmas írástudónak látszani.

Juliette nevet, kinevet ez a kis piszok, amikor harmincnyolc fok van árnyékban, és már négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül a világ, néhol már a függönyöket is behúzzák, a kikapcsolt mobiltelefonokat beleteszik egy fonott kosárba, beteszik a kamrába, az alsó polcra, s minden diskurzus halkan, a terasz előtt, a fák árnyékában zajlik; ismét divatba jött a virágnyelv, az óvatosság, a gyávaság, a hallgatás;régebben Rákosi, Kádár, most Horthy szuszog a fülünkbe; még nem égetnek könyveket, még nem égetnek szerzőket; Aczél György röhög,

Brecht is, mindenki csak röhög, én pedig egyre dühösebb vagyok, harmincnyolc, árnyékban; a kilakoltatottakat nem érdekli a művészet szépsége, semmiféle konzultáció sem; egyre dühösebb vagyok; a sötétben a gyűlöletnek szaga van.

Juliette átölel, érzi rajtam a feszültséget, tehetség helyett csak a tehetetlenségem motivál; sosem voltam bértollnok, sosem voltam senki, mondom dühösen; két tenyere közé fogja arcomat, mosolyog; édeske, súgja, inkább öltözz hozzám, ilyen szerelésben nem lehet vitatkozni rendesen!

Fotó: pinterest

Gondolom

Sejtelmes ívekbe, formákba

gubancolódik tekintetem,

nem merészelem,

csak gondolom,

ajkadon mosolyba rejtve

cinkos divattervezők

egyértelmű szándéka

(sejtelmes ívekbe,

művészi formákba

fogalmazva),

ráutaló magatartásod

rám utal,

a nonverbális közlés

nem fukar,

én meg magamat hagyom,

akaratom végletes gyötrelmébe

fűzve az asztalon, a kávé mellett

gyönyörben fogant szavak

közt érzem illatod,

itt vagyok,

mint kit épp elhagyott

a józanság tükrében

csillanó jelen,

félénken padlóra

henteredik az értelem,

miközben sejtelmes

ívekbe, formákba

gubancolódik tekintetem,

nem merészelem,

csak gondolom,

de azt nagyon,

nagyon nagyon.

Bosch - Gyönyörök kertje (részlet)

Az irodalom rejtelmei

Valami olyasmit mondtál, hogy a szavak csak szavak, akkor állnak össze költészetté, ha tehetség is van hozzá, felső fogsoroddal ráharaptál finoman alsó ajkadra, öntudatlan mozdulat, mindig akkor teszed, ha erősen gondolkodsz, jó választ akarsz adni; haraptál egyet a pogácsából is, egy morzsa behullott dekoltázsodba, észre sem vetted.

A lét borzalmasságában és gyönyörűségében először éreztem, akár morzsaként is boldog lehetnék, de elhessegettem a gondolatot, mert többre vágytam, többet akartam a kispolgári mézes köcsög ragadósságánál, mely csak gyávaságba és reszketeg vágyakozásba taszítja az embert, reprodukciókba sűrítve a művészet hatalmasságát a bútor színéhez passzoló képkeretben, Renoir, Monet, bátrabbaknak Vasarely, de semmi Chagall, Ernst, netán Kondor Béla.

Finom ujjaiddal csipegetted a sós mogyorót, folyamatosan beszéltél, rekedtes hangszínedbe befurakodott az esti szél, mely a tetők felett rohangált, fehér, áttetsző blúzod alatt sejtelmek domborultak, és én képtelen voltam figyelni az irodalom mélységeire, nem érdekeltek abban a pillanatban a kortárs költők szenvedései, leleményei, térd fölött ért szoknyád, átvetetted egyik lábadat a másikon, és én kezdtem értékelni és érteni az ívek és formák geometriáját, libbenő hajtincseidben felfedeztem a szélcsatornák fizikáját, ám amikor egészen közel hajoltál hozzám, illatod őrületbe kergette szaglószervemet, agyam vészjelzéseket küldött kezemnek, hogy maradjon végre nyugton, ne akarjon mindenáron megérinteni téged; kezdtem azt érezni, végleg elvesztem.

A csönd lökdöste félre gondolataimat, kérdőn néztél rám, mosolyogva, csodálkozva, hogy már egy perce csak beléd veszve bámulok rád, nem válaszolok semmire, megmerevedve, belegabalyodva a pillanatba, nem érezve és érzékelve mást, csak tekinteted, mely fogva tartott; elképzeltem, amint megcsókolnálak, összenyálaználak, mindenütt, miután megvadultan kibontanálak gúnyádból, mindből, sorban, meggondolatlanul szétdobálva.

Felnevettél, közelebb ültél hozzám, megcsókoltál, összenyálaztál, mindenütt, miután megvadultan, akár egy vágytól űzött nőstényállat, kibontottál gúnyámból, megkeményedtek szabadon ringó melleid, pattanásig feszülve ágaskodtak mellbimbóid, hajad arcomba csapódott, magad alá gyűrtél, combjaid közé szorítva, magadba engedve, fuldokolva, jajongva, felszabadítva az eddig gúzsba kötött spirituális erőket, egy irányba állítva a megbolondított molekulákat, a begerjesztett elektronokat, feltörve a mindenség titkait.

Akkor értettem meg, semmihez sem elég a tehetség, kell hozzá a szabadság is, az együttérzés, a merészség, megélve és átélve legrejtettebb vágyainkat, legtitkosabb elképzeléseinket a világ folyásáról, mert minden gyönyörűség csak úgy gyönyörűség, ha teljességében éljük meg, nem csak szépelgőn, fanyalogva, mímelve a valóságot, ketrecbe, bilincsbe zárva erőit és indulatait.

Azt hiszem, nagyon szeretem Petri György verseit, mondtam halkan, és imádtam meztelenségünket.

Fotó: Pixabay