A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hazugság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hazugság. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. február 13., szombat

Ordítás – dúrban

Furcsa, láthatatlan gomolygás ez
(pusztán pszichológia),
minden eladható,
minden megvehető –
Mammon vigyorog,
csak így tovább, híveim!;
mindennek és mindenkinek
ára van,
csak a megfelelő összegről
szóljon a megfontolt ajánlat
(„elindultam szép hazámbul,
szememből a könny kicsordul”) –
Rákosi pajtás úgy röhög
a pokol bugyraiban,
hogy megfájdul az oldala.
Persze, látom én a vergődést
(pusztán pszichológia),
jókat lehet fuldokolni,
az igényesség és igénytelenség
között billeg a lojalitás,
aztán a félelem megoldja
a problémát,
a kevés is több, mint a semmi,
magas ingerküszöbbel nem
lehet forradalmat csinálni,
a sötétben felizzik a gyűlölet,
az ellenségkép-gyártás
egész „iparággá” növi ki magát,
jól fizet,
nem számít a következmény.
Persze, értem én,
versenyhelyzet van,
kiskapuk nyílnak,
és nagyobbak is
(magyar „sport” ez,
tökélyre fejlesztve),
a tehetség nem számít,
csak a hatékonyság,
mely ismeretséggel,
sógor, koma, jóbaráttal,
netán zsebbe csúsztatott
borítékkal növelhető,
aztán a valóságnak látszó
képződmény megkövül,
nincs többé átjárás sehonnan,
sehová,
a szolgák örökké szolgák maradnak,
az urak örökké urak.

Gondolatban üzenem Kisfaludi Péternek
– vigasztalhatatlanul –,
nem tetszene most itt neked,
egykor barátságnak hitt
barátságtalanságok mentén,
amikor mindenki
– szörnyű kétségtől űzötten –
besorol, átsorol, kisorol,
amikor nem Esterházy és Petri
az etalon, hanem
szűk értelműeknek Wass Albert,
amikor a látszat vastag pemzlivel
átfesti a múltat és a jelent,
és a kölyköknek nem marad más,
csak egy düledező, pergő festékű
jövő,
mely alól kivicsorog
a reménytelenség és a bánat.

Nem tetszene itt neked,
te is fuldokolnál
a rothadás bűzében,
miközben pontosan tudnád,
ez pusztán csak pszichológia,
a gyarló emberi természettel
űzött játék,
pontosan kitervelve,
pontosan meghatározva,
pontosan végrehajtva,
Justitia pedig bilincsben,
letépve ruhája,
durván megerőszakolva,
mert azt is lehet,
az is belefér,
elég a virtuális lánc,
nem kell igazi sem,
a félelem mindent eligazgat,
miközben jelszavakból szőtt
zászló lengedez,
a sötétségben éles késekké
növekszik a csönd.

Ám ez pusztán csak pszichológia.
Már csak a bolondok ordítanak.


Fotó: Cristian Jequel: Bohóc


2020. április 8., szerda

Köztes időben

Most épp a halálról beszélek,
azt mondják közelít,
fekete kalapja van és fekete köpenye,
de csak azért, mert a feketét szereti;
leül hozzám az asztalhoz, megkérdi,
na, mondd, mit követtél el,
kegyes legyek, netán kegyetlen?
Nem tudom megválaszolni hirtelen,
a szürkeség bűn?, kérdezek vissza,
ám nem felel, csak ingatja fejét;
beszélnék neki az életről is,
csupa öröm, gyönyör, kreativitás,
ám kiröhög,
megfenyeget ujjával;
a hazugság is bűn, kérem, sziszegi,
én pedig hazudni sem merek már.
A szürkeség nem bűn, mondom én,
a kispolgári anziksz szűkszavú,
közlés csak,
helyzetjelentés az életről,
mely pusztán csak szürke volt,
egyezzünk ki ebben,
semmi kilógás a sorból,
semmi lázadás,
pusztán csak unalmas,
hétköznapi mindenség,
egy pohár sör, vagy kettő,
rántott hús egy-egy hétvégén,
na, és munka, könnyű, nehéz,
lényegtelen,
de olyan igazi lélekmarcangoló;
ritkán szerelem, gyerek,
szerelemgyerek,
és minden, ami vele jár –
az egyetlen jó minden között.
Igen, igen, mondom, már tudom,
igyekeztem jóember (jó ember) lenni,
bár ez a „jóemberségem” is jellegtelen,
csak kicsi és hétköznapi,
semmi hősiesség,
még hétköznapi hősiesség sem,
csak sodródtam, csak sodortak napok,
és vártam, hogy holnap jobb legyen.
Nem lett jobb, sőt,
egyre rosszabb lett minden,
globális felmelegedés, infláció,
drága benzin, drága kenyér,
szar, nézhetetlen műsor a tévében,
kormánypropaganda,
valóságshow
és valóságtalan,
miközben nemzetileg alkalmatlanul
tengődöm ócska szolgaként,
ráadásul
még büdös civil is vagyok,
mondják, népemnek haszontalan.
Hát, nem csodálkozom,
hogy meglátogat a halál
és azt kérdi, mit követtem el?,
hát, semmit, még az elkövetésre
is gyáva voltam,
és lusta,
és álmodozó,
és alkalmatlan;
ülök a téren,
bámulom a lengén öltözött csajokat,
már csak nézni tudok,
elméletileg,
és hallgatni,
és szomorúnak lenni,
és már azt sem hiszem,
hogy holnap jobb lesz,
hogy holnap szerethetőbb leszek,
hogy holnap nem fog nyakig érni a szar.
Persze, ne sajnáljatok,
csak egy számsor vagyok
poros irattári ügykezelők hátsóján,
egy azonosító jel a múltból,
ceruzával felfirkantva
egy lényegtelen dosszié hátuljára,
elmosódottan, megkopva,
hiszen minden lényegtelen,
mondja a halál,
csak amit elkövettél
vagy nem,
az számít,
mert a hősök már meghaltak,
az új hősök még nem születtek meg,
a köztes időben hőstelenül telik az idő,
Isten pedig lehunyja szemét.
Persze, nekem már mindegy,
fekete kalap, fekete köpeny,
hupilila is lehetne,
már nem számít,
a múlt megváltoztathatatlan,
még ha folynak is kísérletek
megváltoztatására,
rendszerszintűen nem számít senki,
az elmulasztott pillanatok
koporsószögeit akkurátusan
veri be az idő egy deszkaláda tetejébe,
de ne sírjatok,
ami elmúlt, nem lesz többé,
ami nem volt, elveszett,
ami nem lesz,
arról felesleges beszélni –
és már bűneiteket se
gyónjátok meg, felesleges.
Az ember lehunyja szemét.
És Istent játszik.


Fotó: pixabay