Fájdalom – sámándobra és szavakra

 (Dr. Nagy Barnabásnak ajánlva)

Miféle marhaság ez: Élt ötven évet?!; morbid poén, nem ehhez szoktam tőled, hanem olyanokhoz, melyeken könnycsordulásig tudtunk röhögni. Ülök a számítógép előtt, nem nyomogatom a billentyűket, csak bámulom a képernyőt, az üres, hófehér felületet, úgy érzékelem, mintha hallanám sámándobod hangját; mély, beleremeg az ember lelke, pedig most a ritmus olyan, akár a szívdobbanás, monoton, ám mégis élettel és lüktetéssel teli.

Előveszem az amőba játékot, hússzor húsz centiméteres fekete műanyagtábla; ültünk a lakótelepi lakás konyhájában, sokszor elmélyülten pakolásztuk a citromsárga és ciklámen színű korongokat, máskor felszabadult röhögések közepette zrikáltuk egymást, épp ki nyerte a partit, közben konyakot ittunk és vörösbort, vagy csak vörösbort. Naponta jöttél, hónapokon keresztül, kellett, még pólyások voltak a kölykök, először csak öt percre, aztán egyre hosszabban csorgott az idő, olykor órák futottak el észrevétlen. Jó társaságban még a pokol is jó helynek tűnhet. Amőbajáték, de többnyire beszélgetés, világmegváltó gondolatok; még akkor gyűrted az állatorvosi egyetemet, asszony, gyerek, tanulás, amőbajáték, röhögések.

Igazi ősember voltál, hatalmas, erős, szőrös, mérhetetlenül tökéletlen is, túlságosan jó volt a szíved; a látszólagos keménység mögött vad akaratosság keveredett a kifinomult intelligenciával, emberséggel, humorral, nevetésedtől megmozdultak a falak, oly erőteljes alátámasztása volt mély hangodnak. Nem voltál könnyű ember, nem tett könnyűvé az élet, tényleg egy sámán lakozott benned, tudományos alapossággal, spirituális irányultsággal, teljesen egészséges emberi vágyakkal.

Még nem telt el harminc esztendő, amióta ismertük egymást, nem sok híja van, az utóbbi tizenkettőben ismét rendszeresen megjelentél nálunk, a kutya nagyon tisztelt téged, amikor megérezte „szagodat”, mindig a kert végéből kellett elővadászni, mozdulatlanul, de remegve, egyetlen hang nélkül tűrte az oltásokat, aztán már barátkozott veled. A teraszon ücsörögtünk, pálinkát és vörösbort ittunk, mindig ettünk valami finomat is, beszélgettünk, nevetgéltünk, néha vitatkoztunk is kicsit, egészséges hadakozással, majd azon kaptuk magunkat, mindjárt éjfél, indulás aludni, mert másnap munka van.

Az ötvenedik születésnapodra akartunk venni egy amőba játékot, ugyanolyat, fekete tábla, citromsárga és ciklámen színű korongokkal. Elhatároztuk, hogy felhívlak, megbeszéljük, mikor érsz rá, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Persze, ugyanolyan játékot már sehol nem lehet kapni, neten megtaláltuk, de már nem is rendelhető, még gyerekeink is kergették Pesten a játékboltokban. A barátság gyakran nem elég segítség, a barátság nem tud ledönteni minden falat, nem képes megküzdeni minden ellenséggel. Sajnos.

Július utolsó napján jártál nálunk, a kutya nem volt lelkes. Látszott rajtad, nagy a baj. Ettél ma már?, kérdeztük. Gyere, még meleg az ebéd. Nem kérek, mennem kell, felelted. Gyere már, nem tart sokáig, egyél. Nem néztél ránk, csak automatikusan kanalaztad az ételt, közben beszéltél. Mi lesz most?, tudakoltam óvatosan. Hajléktalan vagyok, közölted. Kimegyek nyugatra mosogatni. Vagy bármit. Még nem tudom, mi lesz.

Az okokat, okozatokat, összefüggéseket részlegesen ismertem, sokszor beszéltünk róla, mocsok pénzügyi törvényünk van, maga alá gyűri, akit akar, mindent elvesz, és egy életen át üldöz, ha nem vagy jó adós, ha nem vagy milliomos. Mammon isten szemét csatlósai nem kegyelmeztek neked, Dr. Ősember, kétvállra fektettek.

Nem akarom elhinni. Nem akarom tudomásul venni. Nem is tudom, mit adnék azért, hogy ne így legyen, ám úgy sejtem, már semmit sem tehetek.

Sajog a szívem, mintha kitéptek volna belőle egy darabot; ülök a számítógép előtt, nem nyomogatom a billentyűket, csak bámulom a képernyőt, az üres, hófehér felületet, hallom a sámándob hangját, a monoton ritmust, mely olyan, akár a szívdobogás. Halkul, lassul, aztán már hiába fülelek, nem szól többé.

Fotó: Pinterest

Pillanatfelvétel az esőről

Tántoríthatatlanul zuhog az eső, mondhatnám, hogy gyűlölöm, de megrettenek az érzéstől, mert oly távol áll tőlem bármiféle gyűlölet, mintha nem is létezne, hát, nem gyűlölöm az esőt, legfeljebb nem kedvelem; nem kedvelem a szürkeségben tocsogó égboltot, a színe vesztett világot, mely most még kiábrándultabbnak, még reménytelenebbnek látszik; a Keleti pályaudvaron is dől be az eső, végigcsorog a lyukas csatornákból kiszökve, a tető apró résein át, Nyugat-Balkán, Kelet-Európa lepukkadt arca, kosz és szemét, pedig most menekültek sincsenek, ideiglenesen megvédtük magunkat, tőlük, maradt a saját szemetünk, a saját szemétdombunk, saját kukorékoló kakasaink – mégis tetszik a tánc az esőben.

Válaszreakciókba sűrűsödik a hétköznapok kilátástalansága, egyszerű mondatokba, még egyszerűbb üzenetekbe, píártanácsadók napestig törik ezen fejüket, harc van, szinte háború, csörtetnek mindent letarolva a kommunikációs kommandósok, állig felfegyverkezve, lőnek mindenkire, aki megmozdul, aki látható, aki ellentmond, aki ellenáll, jól körülhatárolható az ellenség: az ellenség az, aki nem mi vagyunk, aki nem ért bennünket, aki nem azt mondja, amit mi, aki...

Végtelen variációs lehetőségek mutatkoznak a harcra, a gyűlöletre, a mutogatásra, Mammon istennek semmi sem drága, semmi sem.

Tántoríthatatlanul zuhog az eső, a fekete esernyő sem véd meg eléggé, az esernyős kitűző sem; apám kommunista volt, nagyapám alkoholista, én meg nem lettem senki, se pártmunka, se bor, se sör, se pálinka, nyilván a fene eszi meg az egészet, öreg vagyok már celebnek, forradalmárnak, seggnyalónak, vasalónak, unicumos üvegnek, papírzacskónak; régen sem bírtam az állami ünnepeket, ma sem kedvelem egyiket sem, fekete ruhás, kopasz fickók masíroznak, a mikrofonok nem recsegnek bele az idióta mondatokba, Kelet-Európa csöndesen szemléli új földesurak dorbézolását. Halál előtti állapot, aztán majd új feltámadás, a hisztis boszorkányok alacsonyan szállnak, nevetek ezen, az euró magasan, az életszínvonal a béka segge alatt, de az eső ezt már nem mossa el, hiába zuhog szakadatlanul, a pillanatfelvétel örökre bevés mindent.

Fotó: pinterest

Mammon serege

Persze, csak úgy kell tenni,

mintha...,

újabban mindent elbír

a papír és a tinta,

mintha minden rendben

lenne,

mintha csak bólintó

kapcsolót lehetne

szerelni az emberekre,

mintha csak be lehetne

plakátolni a hazát,

aztán elképedni:

nem látsz tőle, nahát?

Csak úgy kell tenni,

mintha elég lenne

a kenyér,

és kimondani,

nem kap az, ki henyél,

sejtetni, kap a pofájára,

aki dumál,

felségsértés a vád,

még ha nincs is király;

csak úgy kell tenni,

mintha itt lenne

az erő,

mintha felesleges lenne

a temető,

hisz mintha itt járna

köztünk a „Teremtő”,

mintha szószéken

születne az igazság,

mintha térdre esne,

ki papi csuhát lát,

mintha a projekt neve

az lenne: Kánaán,

mégis mintha kicsit túl sok

lenne a titok és a talány,

mintha túl sok lenne

a jajgatás, meg az ima,

mintha átfestve

recsegne a demokrácia,

mintha szolgák lennének

csak és urak,

mintha lenne olyan,

aki utat mutat;

minthaország még

mintha lenne,

mintha benne bárki

is lenne szeretve,

mintha nem csak gyomot

nevelne a magyar ugar,

mintha jutna mindenkinek

hús, kenyér és hal,

mintha komolyan venne

bennünket bárki,

mert ősi nyilainkkal

akarunk még mindig

vadászni,

mintha valaki az időt

visszatekerte volna,

vallásháborút játszva

támad ismét a szittya

horda,

miközben nincs már

se emberség, se morál,

Mammon serege

– csámcsogva, röhögve –

mindent felzabál!

Fotó: pixabay

Ilyen szerelésben nem lehet

Harmincnyolc. Árnyékban. Felforr a fejemben a víz, szerencse, hogy nem tud kárt tenni semmiben. Kisétálok a fürdőszobából, kikészítve vékony nyári nadrág, fehér ing, könnyű, „légkondicionált” nyári cipő, nyakkendő.

Utálom a kora délutáni megbeszéléseket, utálom a hideget, a meleget, felmenőim között nyilván nincs sem eszkimó, sem afrikai néger, mégha én multikulturális vagyok is, melynek semmi köze a hőséghez, a hűséghez, a dollár árfolyamához, de még a Zaporozsecek kuplungtárcsájához sem.

Nem tudod te, hogyan kell ilyen nyári melegben viselni a nyakkendőt?, nevet a hátam mögött Juliette; megfordulok, valóban van egy nyakkendő a nyakában. És más sincs rajta, engem pedig kiver a víz, pedig most zuhanyoztam le.

Az emberiség legjobb találmánya a gyönyörűséges női test, egy szál nyakkendőben kiváltképp, de kénytelen vagyok ellenállni a kísértésnek, pedig a keblek, csípők, ölek, combok metaforájába rejtezve sokkal könnyebben megérteném a világ folyását, a metakommunikáció nyelve úrrá lenne a rideg racionalizmuson, a bitek és byteok tengerében nem lenne szükség fordítóprogramra, azonnal értenék mindent, mélységet, magasságot, szépséget, csúfságot.

Harmincnyolc. Árnyékban. Nagy Imre szobra is arrébb került, József Attila sem volt jó helyen, Esterházynak meg nem is lesz szobor, tán csak Horthy vigyorog majd egyszer Gábriel és a birodalmi sas közé szorulva, majd, egyszer, amikor már mindent lehet a tökéletesen megtervezett vezérelvek mentén, majd, egyszer, ha már csak vezér lesz csak, elvek nem, amikor már csak vezér lesz, néhány jól védett bástya, néhány fejvesztetten futó és sok sötét paraszt. A királynő személye nem érdekes. Az lesz csak szép világ, Brecht is felröhögne a gyönyörtől; én megmondtam előre, csak senki nem hallgatott rám.

Juliette megölel, a fenébe, még csak ez hiányzott, ingerel a nyakkendője, de van nekem önuralmam; öncenzúrázom háborgásaimat, na, persze, a komcsikon szocializálódtam én, tudom, hogyan kell csinálni, bár könyvégetésre nem emlékszem, Aczél György feltámadt, ő is röhög, a magyar nyelv sír; megpróbálok jobboldaliként írni, aztán baloldaliként; csupa hülyeség tör elő a “tollamból”, a billentyűzet merevgörcsöt kap, a monitor négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül; a rádióban Karády énekel, retro hangulatom támad, aztán rádöbbenek, akkor még nem is éltem, szerencsére, mert Horthy börtönében – mint elvetemült ellenálló, zsidó-mentő – semmi jó sem várt volna rám; ezt se Gábriel, se a birodalmi sas nem akarhatta, legfőképpen én nem.

Juliette meg is csókol, hagyjál csak itt, te hűtlen, duzzog, miközben duzzadt mellét ingemen keresztül hozzám nyomja; már nem is érdekel a megbeszélés, a világmegváltás sem hoz lázba; jól ismerem a bronzcipőket a Duna-parton, és mindig szégyenkezem, amikor megállok ott, magyar magyarnak farkasa; a gyűlölet szagát fújja a szél; aztán később is, a fekete bőrkabátok, fekete autók idején, az Andrássy út 60.-ban, a spiclik és a mindent látó és halló állambiztonság undorító korában; szerencsére még akkor sem éltem, egyiknek sem lettem volna jó, mert nem tudok sem jobboldali, sem baloldali módon írni, lehet, írni sem tudok, csak úgy csinálok, mintha tudnék, mert annyira izgalmas írástudónak látszani.

Juliette nevet, kinevet ez a kis piszok, amikor harmincnyolc fok van árnyékban, és már négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül a világ, néhol már a függönyöket is behúzzák, a kikapcsolt mobiltelefonokat beleteszik egy fonott kosárba, beteszik a kamrába, az alsó polcra, s minden diskurzus halkan, a terasz előtt, a fák árnyékában zajlik; ismét divatba jött a virágnyelv, az óvatosság, a gyávaság, a hallgatás;régebben Rákosi, Kádár, most Horthy szuszog a fülünkbe; még nem égetnek könyveket, még nem égetnek szerzőket; Aczél György röhög,

Brecht is, mindenki csak röhög, én pedig egyre dühösebb vagyok, harmincnyolc, árnyékban; a kilakoltatottakat nem érdekli a művészet szépsége, semmiféle konzultáció sem; egyre dühösebb vagyok; a sötétben a gyűlöletnek szaga van.

Juliette átölel, érzi rajtam a feszültséget, tehetség helyett csak a tehetetlenségem motivál; sosem voltam bértollnok, sosem voltam senki, mondom dühösen; két tenyere közé fogja arcomat, mosolyog; édeske, súgja, inkább öltözz hozzám, ilyen szerelésben nem lehet vitatkozni rendesen!

Fotó: pinterest

Didaktikusan arctalan történet

Összekutyulva a paraszti jász vér

(már semmi büszke szabadságvágy benne)

gyökerestől kiszaggatott sváb felmenők

vérével,

a látszatra adva,

de pusztán csak kéjjel teremtve

újabb génvariációt,

semmi tervszerűség,

semmi átgondolt jövőkép

Kádár újdonsült kormányzása

idején,

’56 után néhány évvel;

hát, így lettem teremtve,

egy lecsillapodott kor

statisztikájaként,

hol a felszín plakáterdeje

alatt súlyos volt a csönd.

Így lettem én teremtve,

semmi sallanggal pántlikázva,

elsőszülött gyerekként

egy kisváros unalmába igazítva,

a semmire predesztinálva,

együtt lépve a kitaposott úton

egy darabig,

alig beszélve.

Csak a könyvek leltek rám,

válogatás nélkül,

utólag úgy tűnik, diszlexiás voltam,

de kinőttem,

azt igen,

és volt más bajom is, sok,

leginkább a befelé forduló öntudat

és fájdalom,

növekedtem, mint kert végén a gyom,

elmentem világgá,

aztán visszavittek,

apám sírt,

és én is;

nehéz idők voltak.

Úgy tűnt, a szavaim túl erősek,

egy üzemi lap szerkesztője eltanácsolt,

azóta sem fogadott vissza senki,

csak alig,

szemben álltam mindig,

az utca túloldalán,

hallgatag,

a spicliknek csak rövid jelentésre futotta:

csak ott áll, szemben, és hallgatag.

Aztán kitört a szabadság,

az elvtársakból urak lettek,

új imákat mormoltak új alkuk közepette,

de nem voltak jobbak a trónkövetelők sem,

Mammon isten újra osztotta a javakat,

én meg csak álltam az utca túloldalán

s beszívtam mélyen a szabadság illatát.

Aztán megöregedtem,

és még mindig szemben állok,

a legújabb urak még éhesebbek,

Kisgömböc befal mindent,

már nem számítunk,

új háborúkban pusztul

az arctalan massza,

Don-kanyar helyett Bécsnél, a Dunánál,

Londonban

(bár ez inkább új feltámadás),

netán délen, a kerítésre akasztva,

bár a kerítés, a szögesdrót

sosem véd meg, legfeljebb

elválaszt;

de én nem vagyok jó katona,

szemben állok,

golyó jut vagy egy darab kötél

a lázadóknak?,

de én szemben állok,

hallgatag,

merengve az arctalan történeten,

miközben régi technikákat alkalmazva

szégyenteljes az új történelem.

Vágyom a világbékére,

az arctalan tömeg

arctalan elemeként,

leköpöm a megszokást –

mint büszke piréz,

jász és sváb génekkel,

török és szláv vérrel is

tán még megkeverve –,

mint leginkább magyar.

Fotó: pixabay