Hogy szebb legyen

Nehéz a szívem –

mily közhelyes felütés ez,

pusztán csak az elmeszesedett erekben

örvénylő vér surrogása lehet,

a meggyengült szívizom nyögése,

amint sok-évtizedes munka után

(belefáradva)

még mindig lüktet.

Persze, agyam másképp érzékeli,

mást gondol,

a reggeli első kávé után

megkezdődik az eszmélés,

lassan,

magyarázatokkal,

apró célokkal –

kössek sálat,

tiszta legyen a cipőm,

ne késsem le a buszt,

vigyek magammal maszkot,

próbáljak ember maradni.

Egyre magasabbra hízott kerítések

között gyalogolok,

ajtó egyiken sincs,

csak lőrések,

a tetejükön betonba öntött

üvegcserepek –

a csillagok mai állása szerint

még lőhetnek is rám,

csak úgy,

szórakozásból.

Tegnap azt mondta nekem valaki,

amíg nem találkozom Istennel,

nincs értelme az életemnek.

Bőszen bólogattam,

tényleg leülnék vele egy sörre

valamelyik vendéglátóipari egységben,

kíváncsiságom határtalan,

és megkérném,

ne küldözgesse hozzám

vakbuzgó híveit,

bár úgy sejtem,

ő ebben ártatlan.

Én is ártatlan vagyok,

talán,

nem sok vizet zavarok,

szívfájdalmaim csak rám tartoznak,

mély gödörbe temetem őket,

földet húzok rájuk,

virágokat ültetek,

illatos rózsát,

büszke amarilliszt,

szépséges pókliliomot,

hogy szebb legyen a világ.

Christian Jequel alkotása

Ajaj

Krivacsitz bácsi Vakarekkel ácsorgott a ház előtt, már túl voltak két stampedlinyi finom házi barackpálinkán, beszélgettek, élvezték a napsütést, boldogok voltak, hogy végre itt a tavasz.

Sümegi, az utca végén lakó pék biciklizett el előttük, odakiáltott az öregnek, hogy vén kommunista, már megint vörös virágokkal ültetted be a házad elejét?

Néhány pillanat múlva Zsákai órásmester tekert el az utca túlsó oldalán, odaszólt rekedten, hogy vén fasiszta, idén is nyílik majd fekete tulipán a házad előtt?

Aztán Bozóki kőműves és ács-állványozó tolta talicskáját a szemközti ház előtt, morogva intett át a két öregnek, hogy idén már ne ültessen narancssárga kormánypárti virágokat a ház elé, mert úgy is hamarosan más lesz a divat.

Végül Kobócné, a közismert lekvárfőző és házisárkány gyalogolt el előttük, megfenyegette mutatóujjával Krivacsitz bácsit, hogy ne dugdosson le ész nélkül mindenféle virághagymát a háza elé, nem Ámerika ez itt, van nekünk rendes nemzeti virágunk elég!

Krivacsitz bácsi és Vakarek egymásra nézett, nem szóltak egy szót sem, csak élvezték a napsütést, a váratlanul betoppanó tavaszt, az éledő, szépséges természetet, ám abban a pillanatban mindketten mérhetetlen szükségét érezték még egy kupica finom barackpálinkának, csak úgy, hozzávetőleg, a józanság jegyében.

Fotó: Pixabay