Itt ülök, nyulak és locsolóversek között,
a XXI. századi gyáva ember,
Krisztust emlegetik vallásos körök,
miközben már Isten is neheztel,
unja már a gyávaságot, a mellébeszédet,
a lopást, a közönyt furcsa szürkében,
a sok csilivili máz és kéreg alatt
rothadó húst és szellemet –
a semmihez mérten;
unja már
a szószékekről irányító szentbeszédet,
az egyre drágább misebort és csuhát,
a pénzzel mért embert, amikor múlnak erények,
és unja már, hogy értelmetlenek,
nem hatékonyak az imák.
Én meg itt ülök,
nyulak és új Krisztusok között,
figyelem a részeg, ordenáré dínomdánomot,
azt mondják, kussolj, a remény örök,
csak az nem hajt fejet, ki mindig konok;
hát, konok vagyok, és szégyenkezem,
vak, önhitt imák nem érintenek,
itt ülök, nyulak és műanyag Krisztusok között,
gyávaságunkat magyarázni már nem lehet.
Itt ülök, figyelve benneteket szótlanul,
szolgaságotoknak nincs jutalma,
vakon hiszitek, amit mond a hadúr,
nyulak vagytok,
álkrisztusok, halálba zavarva.
Én meg csak itt ülök,
szégyenkezem,
széthullott emberségünket takarja színes máz,
patkányok, kutyák, disznók sírja is jeltelen,
de értelmes válaszok híján
sosem lesz feltámadás.
Fotó: pinterest
